Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-262

A.-nemzetgyülés 262. ùUèe 1Ù24. évi március hó 27-ên, csütörtökön. 50 tanítása helyett ezeket a modern nyelveket, vagy ezek valamelyikét vigyük be. A reáliskola ellen nem akarok szólni, mert elismerem, hogy szükség van a modern technika mai fejlődése mellett ebben az irányban különöskép kifejlesztett olyan tehetségekre, amely tehetségeknek kifejlesztését már a középiskola felsőbb osztályaiban meg kell kezdeni. Ezt készséggel elismerem. Pedig hozzátehetném azt, hogy a reáliskola fogalma — az előbbi nagyértékü történelmi fejtegetésekből is látjuk — bizony meglehetősen idegen fogalom, a magyar viszonyok közé idegenből, az Entwurf, ezen alkotmányellenes osztrák kancellár-javaslat által erőszakosan beültetett intézmény. Nem mondom azért, hogy dobjuk el, mert ha jó, ha szükség van rá, megtarthatjuk akkor is, ha a forrása, eredete nekünk talán nem a legkedvesebb. Nem akarok tehát — mondom — általában a reáliskola, a reális tárgyak fokozottabb tanítása ellen beszélni, csak ismételten utalok arra, hogy a középiskolának még sem az lehet a célja, hogy szakismereteket közöljön, a középiskola legfőbb célja az, hogy általános műveltséget adjon. Ebben a javaslatban nagyon helyesnek és nagyon jónak tartom az általános célkitűzést, amely azt mondja, hogy (olvassa): »A középiskolának a feladata a tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá nevelni és hazafias szempontból magasabb általános műveltséghez juttatni.« Igenis rámutatok itt arra, amire az előttem szólott Lukács György igen t. képviselő ur is rámutatott, hogy mennyire fontos, mennyire szükséges különösen ma, a lelkek valóságos zűrzavarában, a lelki életnek valóságos káoszában a lélek fejlesztése. Az igen t. előttem szóló erre legfőbb eszközül a zene tanítását jelölte meg. Nem vonom kétségbe, hogy a zenének is van közvetett befolyása a lélek nemesítésére, de hogy a lélek nemesítésének mégis legközvetlenebb és legcélhozvezetőbb eszköze a vallásos nevelés, ezt, azt hiszem, csak a legelfogultabb emberek vonhatják kétségbe. Én tehát igen nagy súlyt fektetnék arra, hogy a középiskolai nevelés vallásos szellemű nevelés legyen. (Helyeslés bálfelöl.) Neraazt értem ez alatt, hogy olyan vallásosságot adjunk az ifjaknak, amely csak üres máz, csak cégér, amely gyűlölni tanulja a másik társát, aki véletlenül más vallásban nevelkedett; nem ezt a vallásosságot kívánom, — sőt ez nem is vallásosság, mert az igazi vallásosság nem ezt diktálja, sőt ellenkezőleg azt, hogy a választófalak szűnjenek meg és ne a gyűlöletnek, hanem a szeretetnek elemét vigye be a növendékek életébe, azt a vallásosságot, azt a vallásos szellemet sürgetem, amelyik érzi azt, hogy életével, cselekedeteivel, szavaival és beszédével felelősséggel tartozik az az ifjú, az az ember, az a férfi, felelősséggel tartozik saját lelkiismeretének és felelősséggel tartozik egy fölötte álló magasabb hatalomnak. Ha ezt a felelősségérzetet, ezt a vallásos alapon nyugvó lelki felelősségérzetet beleneveljük a középiskolai ifjúságba, ebben az esetben, de csakis ebben az esetben fog egy olyan vallásos alapon kialakult magyar művelt középosztály támadni, amely ezt a mostani — sajnos, különösen anyagilag lezüllött — hogy ezt a szót használjam, szomorú, de kénytelen vagyok vele — középosztályt képes lesz ismét magasabb piedesztálra emelni, arra a piedesztálra, amelyen a magyar intelligenciát látni szeretném. Nagyon fontos mindenesetre a hazafias szellemű nevelés is. Tegnap Kéthly Anna igen t. képviselőtársunktól hallottuk azt a kitételt, hogy tanítsuk meg a középiskola növendékeit élni a hazáért, ne pedig meghalni. Teljesen aláírom a mondás első részét: elsősorban igenis arra kell megtanítani a jövendő nemzedéket, hogy tudjon helyesen, okosan élni a hazáért. Addig azonban, amíg a körülöttünk élő népek sovinizmustól, nemzeti érzülettől vannak fűtve, addig, amíg a fölkelő nap nem lát magyar földet a Kárpátoktól az Adriáig, én igenis szükségesnek tartom, hogy megtanítsuk azt a magyar ifjút arra is, hogy a hazáért nemcsak élni, de, ha kell, meghalni is tudjon. (Nagy Ernő: És nem siberozni! Ez az!) Áldozatkészségre, s ha kell, önfeláldozásra kell tanítani az ifjúságot, mert önfeláldozás nélkül egy társadalmat sem lehet igazán helyesen fentartani. Amikor egy társadalomban, különösen a művelt egyedekben, az önzés az egyedüli irányadó elv, akkor ne gondoljuk, hogy az a társadalom egészséges, hogy annak a társadalomnak a jövője reménységet keltő. Egészséges önzésre természetesen szükség van, ez kiirthatatlan is az emberi lélekből, de egyedül ezt az önzést tenni uralkodóvá, igen-igen végzetes volna az egyetemességre, a nemzet egyetemes érdekeire s ebből következően magára a nemzet egyedeire is. Amikor erről a kérdésről szólok, fel kell hogy hivjam a t. Nemzetgyűlés és az igen t. minister ur figyelmét a felekezeti iskolák fontosságára különbség nélkül. Mint már máskor is megragadtam az alkalmat, hogy meghajtsam az elismerés lobogóját a katholikus szerzett-rendeknek magas fokon, magas nívón álló iskolái előtt, ugy most is megragadom ezt az alkalmat és kijelentem, hogy ugy a katholikus, mint a protestáns felekezetű iskolák, — ha higgadtan és tárgyilagosan nézzük a dolgokat — a magyar nemzeti jövőnek, a magyar nemzeti boldogságnak legerősebb pillérei, támaszai. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Nem akarok pálcát törni — ez távol áll tőlem — az állami iskolák szelleme felett, de azt igenis kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a legtöbb állami iskolában a növendékek egységes világnézeti szellemet nem találnak. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Az egyik tanár talán túlzó, mondjuk, klerikális, a másik túlzó szabadkőműves, túlzó gallileista és ezek harcra bocsátják a maguk szélsőséges világnézeteit. A legtöbbször megteszik ezt, vagy legalább is megtették, s ha most nem teszik, talán bizonyos nyomás alatt nem merik tenni. De ha most bizonyos nyomás alatt nem is merik megtenni, kérdés, hogy nem jön-e el az az idő, — nem politizálok, de mégis azt kell hogy mondjam, hogy a mai politikai irány mellett nem jön-e el az az idő — amikor ez a helyes nyomás is megszűnik és amikor újra ezeknek a különböző világnézeti csatáknak experimentumaivá teszik a növendékgyermekek lelkét. Én már csak ebből az egy okból kifolyólag is meg kell, hogy hajtsam az elsmerés lobogóját elsősorban a felekezeti iskolák előtt, (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) mert a felekezeti iskolák igenis egységes világnézeti szellemet visznek be a növendékekbe, azt a világnézeti szellemet, hogy ennek a magyar hazának vallásos alapon élni ós meghalni tudó polgárai kell hogy legyenek. (Élénk helyeslés és taps a balközépen.) Ká kell, hogy mutassak még arra, hogy ennek ellenére — azt hiszem, minden becsületesen gondolkozó magyar ember osztozik a felekezeti iskolákról való felfogásomban — az ujabb időben szomorú tényeket látunk. Nem is merem feltételezni, hogy a minister úrtól származnának ezek a tények, akinek hazafias és vallásos intencióit mindig elismertem és ismerem, de a vallás- és közoktatásügyi ministeriumtól olyan intézkedések jönnek, melyek a felekezeti középiskolákat szinte létüikben, exisztenciájukban ingatják meg. Hogy ne utaljak másra, azt hiszem, a legutóbb is egy rendelet jelent meg, amely kimondja,