Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-273

A nemzetgyűlés 273. ülése 1924. évi április hó 9-én, szerdán. 371 akkor lehetséges lett volna Magyarország pénzügyeit saját erőnkből rendbehozni, sikerült volna nemcsak az államháztartás deficitjét eltüntetni, de sikerült volna az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság részére is olyan tőkét szerezni, amely tőke azóta már abba a helyzetbe juttatta volna ennek az országnak dolgozó társadalmát, hogy munkája .eredményéből becsületesen meg tudna élni. Ezek az ötletszerű politikák és ötletszerű intézkedések eredményezték elsősorban azt a bizalmatlanságot, amely a magyar közönségben a magyar pénz iránt keletkezett. A helyzet az volt, hogy ezek az intézkedések járultak ahhoz, hogy a magyar ember nem bizott a magyar pénzben és igyekezett pénzét vagy idegen értékekbe, vagy áruba vagy ingatlanba fektetni, és mindenki óvakodott attól, hogy magyar pénzt gyűjtsön, mert nem volt bizalma hozzá s ezt a bizalmatlanságot a kormány mindenkori intézkedései bőségesen alá is támasztották. Hogy lehessen bizalma egy ország népének kormánya politikájával szemben, amikor a kormány maga sem tudja, hogy főbb elvekben milyen politikát : deflációs, vagy inflációs politikát akar-e űzni? Látjuk, hogy voltak idők, amikor a defláció hivei kerekedtek felül és szűkre szabták a pénzt, s amikor azután ebből gazdasági zavarok keletkeztek, akkor meg bőségesen elárasztották a piacot pénzzel és ezzel az ellenkező hatást érték el ; de sohasem a kellő időben történtek az intézkedések, (Igaz! Ugy van ! half elől) és mindenkor módot adtak a spekulációnak, hogy keressen akkor is, amikor kevés pénz volt, akkor is, amikor sok volt a pénz. A beavatottak, akik tudták, hogy ezek a momentumok mikor következnek el, igy mindig jogosulatlan jövedelmekre tettek szert. (Ugy van! balfelől.) Ugyanilyen volt a kormány kereskedelmi politikája is. Abban sem láttunk semmi egységes irányt. A kommün után olyan ellenséges hangulat keletkezett a kereskedelemmel szemben — és ezt szerencsésen átvették az utána következő irányok — amely hol az antiszemitizmus jegyében, hol pedig más jegyben állott, de végül azt eredményezte, hogy az a virágzó kereskedelem, amely Budapesten volt, áttette székhelyét Bécsbe és az a város, amely természeti fekvésénél fogva, mint vasúti gócpont, mint a Duna mentén, tehát nagyszerű viziut mentén fekvő város hivatva lett volna arra, hogy Közép-Európa kereskedelmét magához ragadja, kiengedte kezéből ezt az előnyt, átengedte Bécsnek és ma Bécsben koncentrálódik egész Közép-Európa kereskedelme, ott találkoznak a román és a cseh kereskedők, iparosok és egyéb árucserével foglalkozó egyének és ott bonyolítják le azokat az üzleteket, amelyekből mindig óriási jövedelme van annak az országnak, amelynek területén ezeket lebonyolítják, akár vasutainak használata folytán, akár más módon abból, hogy ott rengeteg idegen fordul meg, akik költenek, hogy sok pénz forog és az ipart is nagy mértékben foglalkoztatják. Nem csoda, hiszen volt egy kereskedelemügyi ministerünk, akinek egyizben szüksége volt arra, hogy kijelentse, hogy nem ellensége az iparnak és a kereskedelemnek. • (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Ki is volt az?) Nem tudom, hogy mi lehetett a vád ellene, de ha szükségesnek tartotta ezt kijelenteni, akkor intézkedései bizonyára olyanok voltak, amelyek joggal keltették a közvéleményben azt a hitet, hogy ő tényleg nem szolgálni, hanem tönkretenni szándékozik a magyar ipart és kereskedelmet. Ezek az intézkedések és ezek a kapkodások, amelyeket pénzügyi és kereskedelmi téren láttunk, juttatták a magyar ipart és kereskedelmet oda, ahova jutott s. a magyar pénz fokról-fokra lemorzsolódott. A kormány tudtommal már előzőleg is elejét akarta venni bizonyos intézkedésekkel annak, hogy a korona értékét kint Zürichben leszállítsák, illetőleg alacsonyabban jegyezzék, de amikor koronánk katasztrofális esése bekövetkezett, akkor külföldi mintára nálunk is felállították a Devizaközpontot, amelynek segítségével a kormány szabályozókig kívánt hatni az árucserére és a külföldről bejövő pénzre. Sajnos, itt is ugyanaz nyilvánult meg, mint a kormány többi intézkedéseiben. Itt sem volt meghatározott irány és meghatározott programm. Külföldön elveszik az ipartól és a kereskedelemtől a devizákat, de azért, hogy azok ne kerüljenek illetéktelen egyének kezébe, hogy a devizák ne legyenek spekuláció tárgyai és azok értékét mesterségesen ne hajtsák fel vagy le, hanem a kereskedő vagy gyáros megkapja a deviza igazi ellenértékét, viszont a másik, akinek szüksége van külföldi fizetési eszközre, ha ennek szükségességét igazolja, azt minden nehézség nélkül megkapja. így a Devizaközpont szabályozólag hat a kereskedelemre és iparra, sőt ott, ahol okosan és célszerűen vezetik, nem is ad okot semmiféle panaszra. Csodálatos, nálunk alig hogy felállították a Devizaközpontot, már is megindultak a panaszok. Alig működött a Devizaközpont egy hónapig, egész exportunk válságba került. Bégi cégek, gyárosok, iparosok gyűléseken, beadványokban, ankéteken panaszkodtak, hogy nem birják megkapni a szükséges devizákat és emiatt nem tudják üzletüket folytatni. A kormány súlyos büntető szankciókkal kívánta sújtani azokat, akik a devizákat nem szolgáltatják be ; mégis bekövetkezett az, hogy kialakult egy úgynevezett szabadforgalom, amelyet budapesti tájszólással «zugligeti» forgalomnak neveztek és ebben a szabadforgalomban más árfolyamokat jegyeztek, mint az e mellett kialakult hivatalos devizaárfolyamok voltak. (Dénes István : Kialakult egy nagy koronacsempészés Bécsbe!) Bekövetkezett az a csodálatos állapot, hogy a Devizaközpont egyes tisztviselői, amikor devizára volt szükség, fütyültek a büntetőrendelkezésre, és a »zugligeti« forgalomban szerezték be a szükséges devizákat. (Kabók Lajos : Sőt ezt tanácsolták mindenkinek hivatalosan!) Mindenesetre volt valami oka annak, hogy ez. a forgalom igy alakult ki, még pedig az, hogy a Devizaközpont a neki beszolgáltatott értékeket nem a napi áron vásárolta meg, hanem a napi árnál lényegesebben alacsonyabban és voltak idők, amikor 52%-kai alacsonyabb áron vásárolta meg a külföldi pénzeket, mint amennyi azoknak világparitási ára volt. Ez teszi megmagyarázhatóvá, hogy mindenki igyekezett szabadulni attól a kötelezettségtől, hogy devizáit beszolgáltassa és voltak lelkiismeretlen emberek, akik kockáztattak is valamit ezért, kockáztatták azokat a büntetéseket, amelyeket a törvény az eltitkolásra kilátásba helyezett, mert hiszen ha a külföldi fizetési eszközöket beszolgáltatták volna, olyan károsodás érte volna őket, hogy az exisztentiájukban támadta volna meg őket. Nem is volt ez fenntartható. A kormány maga kénytelen volt áttörni ezt az elvet és egyik-másik érdekeltségnek megadta az engedélyt arra, hogy a külföldről kapott pénznek egy részét vagy az egészet megtartsák és szabadforgalomban adhassák el. Itt csak arra hivatkozom, hogy pl. a malomkoncentrációnak a kormány kénytelen