Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-273

A nemzetgyűlés 273. ülése 1924. évi április hó 9-én, szerdán. 359 ember, ellenségeinket sem kivéve, volt oly bolond nemzet, amely komolyan arra gondolt., hogy mi majd jóvátételt fogunk fizetni? Nem volt egy sem, nem volt különösen a nagyhatalmak között, mert azok nagyon jól tudják, hogy az évek múlásával ez a teher elévül, ennek követelése erkölcsileg a helyzetnél fogva teljesen lehetetlenné válik. (Perlaki György: Látjuk a Euhr-vidéken ! — Zaj a balközépen.) Ezzel lehet fenyegetni, de ahogy önfeledt pillanatban önök is megállapítják, a nemzeteknek kell arról gondoskodniuk, hogy ne legyen közöttük egyik sem teljesen elpusztult és lerongyolt, mert ez annak a fogyasztási területnek elvesztését jelenti, és megzavarását az egész pénzügyi és gazdasági világrendnek. Ne méltóztassanak arra gondolni, hogy jóvátételt követeltek volna tőlünk, akikkel nincs nekik semmiféle különös leszámolni valójuk. Egészen más a német kérdés. Az még mindig akut birkózás. Ott a francia nemzet még mindig fél a megtorlástól, a revanstól. Ott ezt meg lehet érteni, de ott sem a jóvátétel kérdése a fontos. Franciaország lenne az első, amely az összes jóvátételi követeléseket Németországnak elengedné, mihelyt teljesen garantált biztosítékot kapna arra nézve, hogy onnan semmiféle militarista támadás nem fenyeget. Ha a Németország akképen konszolidálódik és válik a világbékének tényezőjévé, hogy nem kell e miatt aggódni, ezt Franciaország üdvözli a legelőször örömmel. így tehát nem erről van szó, hanem arról, hogy még mindig militarista birkózás folyik, ott meg lehet érteni, hogy a Ruhr-kérdés és a jóvátétel kérdése még mindig akut kérdés. De épen a Ruhrkérdésről, a német kérdésről szólt a t. képviselőtársam. Hát, azt mondják a külföldi barátaink, akik Bethlen István útját nagyon rokonszenvvel kisérték és támogatták is az ő külföldi küzdelmeit, hogy épen az volt a végzetes hiba, hogy mi azelőtt, mielőtt a német kérdés eldöntetett volna, vetettük fel ezt a jóvátételi kérdést, mert, azt mondják, senki sem bántott volna bennünket, ahogyan eddig éveken keresztül szóba sem került ez a kérdés, azokon a természetbeni szállitásokon kivül, amelyeket Szerbiába eszközöltünk. (Ellenmondások jobbfelől. — Drozdy Győző : Demokratikus kormány azt is le tudta volna alkudni, egészen bizonyos! — Ellenmondások jobbfelől.) Azt mondották ezek a jóbarátaink, hogyha csak kenyéren és vizén is, de tűrnünk kellett volna, ki kellett volna tartanunk addig, amig a német jóvátételi kérdés elintéztetik, mert az összes hatalmak kénytelenek lesznek azt is nagyon kedvezően elintézni csupán csak azért, mert kénytelenek lesznek, — és akkor már Franciaországnak nem kellett volna félnie attól, hogy a magyar jóvátétel kérdésében olyan prejudiciális álláspontot foglal el, amely neki a német kérdésben árthat, (ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Mert, hogy mi most 10 millió koronát is fizetünk évenként, hogy ezt a szegény, kipusztult országot, amelynek 2

/

3 részét, nagy erőforrásait elvették, még jóvátételre kényszeritik, hogy azt a 10 milliót fizesse, ennek az a magyarázata, hogy nem akar Franciaország praejudiciumot statuálni, hogy egy teljes elengedés legyen, amelyre aztán Németország hivatkozhassék. Azért van a jóvátétel kérdése függőben még mindig Ausztriában is jobbára, Bulgáriában is ; sehol sem sürgetik ezeket a minores gentiumokat, mindenütt békében hagyják, sőt az lesz az idő fejlődése, hogy pár esztendő után belátja a világ, hogy nem lehet ilyen kis nyomor-gócpontokat Napló XXII. tartani, mert ez megzavarja az egész világ életrendjét, és inkább segitenek, nemhogy elvesznek tőlünk valamit. Ha Bethlen István a háta mögött a nemzet több bizalmával, több hitével ment volna ki (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.), ha mint egy alkotmányos kormány feje ment volna ki (Ugy van! a balés a szélsőbaloldalon.), egy olyan kormány feje, amely kormányt odakünn is kedvelnek, amellyel odakün is rokonszenveznek, vájjon nem méltóztatik-e elhinni, hogy többet lehetett volna elérni? Sokkal többet lehetett volna elérni! Hogy nehézségei voltak ott Bethlen Istvánnak, hogy ezek az apró kérdések egy esztendeig elhúzódtak, hogy az a Magyarország, amely a romjaiban is elég jó hipotekának látszik, ilyen nehezen kapta meg ezt a danaidák-ajándékát, miután mindent odaad érte, — ez tisztán csak arra vezethető vissza, hogy a belső politikai atmoszféra nem volt nyugodt és hogy a t. kormány és a kormánynak a feje nem olyan alkotmányos valaki, akit odakünn is elfogadnának tekintélynek. Ha tudnák az urak a részleteket, — ahogyan elmondják, — bizony sok nehéz, kellemetlen napot kellett nekik odakünn végigélniük, igen sok Canossát kellett nekik ott megjárniok ; de mindezt maguknak köszönhetik, mert nem vitték magukkal azt az erkölcsi tőkét, mint amelyet egy alkotmányos, önmagával rendelkező, polgári szabadsággal biró hazából vihettek volna. (Ugy van! a balés a szélsőbaloldalon.) Azt mondja a kormányelnök ur, — a szavaiból az érezhető ki és az érezhető ki az ő támogatóinak kortes szavaiból, beszédeiből is, — hogy szinte kész szerencse, hogy igy tönkrezülöttünk ; tönkre kellett mennünk igy, ahogyan tönkrementünk, mert másképen a jóvátételi kérdést nem lehetett volna rendezni. Tehát, mint mondottam, — amit önöknek is be kell látni ok, — ez a kérdés nulla volt, ez semmi volt, ebben semmi érdem nincs, mert még a legszürkébb ember is meg tudta volna csinálni ilyen áldozatok árán, meg tudta volna csinálni azért, mert az egész világban és különösen a Népszövetség intézményében most már benne van az erre való predestináció. Erre tehát ne hivatkozzanak. Még szánalmasabb most az, hogy még azt is merik állitani, mondani és ezzel mentegetni magukat, hogy valósággal jó volt ez a tönkremenés, azért, hogy ezt a kérdést igy elintézni lehessen. Amiket tőlünk komolyan kértek, a természetbeni reparációkat, amelyeket meg kellett nekünk adni Szerbiának és másoknak, azokat ki is kényszeritették tőlünk. De baj itt sem volt. Hiszen tulaj donképen jóvátétellel kinek tartoztunk? Nem tartoztunk most jóvátétellel másnak, mint Olaszországnak és Jugoszláviának. Csehországnak nem tartoztunk jóvátétellel. Olaszországtól a legkevésbbé kellett volna félnünk, mert az nem ellenségünk, támogat minket, jóakarattal van irántunk. Románia pedig busásan megkapta jóvátételét abban a sarcban, amelyet 1919-ben tőlünk elvitt. Egyedül Jugoszláviáról van szó. Akik azonban ismerősek azokkal a lehetőségekkel, ismerősök a magyar külpolitikai útjaival és mulasztásaival, azok nagyon jól tudják, hogy igen sokszor volt idő, amikor nemcsak a csehekkel, hanem a jugoszlávokkal is, mint egyenlő felek szóba állva, a do ut des elve alapján, igen értékes egyezményeket köthettünk volna, előnyös megállapodásokat létesithettünk volna. Mi azonban egy pár esztendeig nagyon finnyásak, nagyon büszkék voltunk (Szomjas Gusztáv : Tegnap 57