Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-273

B58 A nemzetgyűlés 273. ülése 1924. évi április hó 9-én, szerdán. mint nálunk. (Zaj a jobboldalon. — Gr. Csáky Károly honvédelmi minister : De sok királyi udvart láthatott a képviselő ur!) A hadügyminister ur előtt nem fekszik azoknak az alkalmazottaknak

3 annak a sok udvaroncnak a névsora, amely előttünk feküdt már az előző nemzetgyűlésen. A minister ur azt mondja, hogy nem sok királyi udvart láthattam, amikor azt is, ami nálunk van, sok ceremóniának tartom. Egy királyról már megemlékeztem. Az bizonyos, hogy Vilmos császár és a volt orosz cár udvarát, ahol nagyobb lehetett a ceremónia, nem láttam, de ugy tudom, hogy az angol udvartartásban is a nemes egyszerűség a divat. De még ha egy gazdag államban meg is lenne az államfőnek a gloriózus udvartartása, egy szegény, lerongyolt és az éhhalál küszöbén álló államnak udvartartása hijján kell, hogy legyen minden luxusnak, az államfő pedig csak bölcs remete lehet, az államfőnek, ha szereti a nemzetét, magára kell kényszerítenie a remeteséget, a szerzetességet, a szegénységet. (Esztergályos János : Melyik udvartartásnak vannak bölényei? Visegrádon tartják állami pénzen a bölényeket!) Én szivesen elégitenék ki minden igényt, szivesen látnám a csillogást, a parádét is, és annakidején, amikor még azt hittem, hogy jobban állunk, nem is tettem ez ellen semmi kifogást, ellentétben Friedrich István t. képviselőtársammal, aki sokalta a parádékat ; amikor azonban a kormány idejön ezekkel a javaslatokkal, takarékosságra int és mi magunk is érezzük, hogy nagy nyomorúságunkban ezek a parádék nem illenek hozzánk, méltóztassanak megengedni, hogy taglaljuk ezt a kérdést, amelyhez közünk van. Csakugyan arra van szükség, amit Nagy Emil t. képviselőtársam mondott, hogy renováljuk, restauráljuk és revideáljuk bürokráciánkat, legfelülről legaljáig. Csakugyan, arra van szükség, hogy egyszer már lássuk be magunk, csináljuk meg zöld asztalon a forradalmat, lássuk be azt, hogy penészes bürokrácia nem lehet Öncél, mert az ilyen bürokrácia megölhet egy nemzetet ; lássuk be magunktól előre, hogy ez igy van, nehogy az utca figyelmeztessen és kényszerithessen erre bennünket. Arra van tehát szükség, amit én ugy fejezek ki. hogy csináljuk meg végre zöld asztalon a forradalmat. Hiába a kormánynak minden álma, elképzelése és elgondolása és hiába az önöké is, hogy ez a hatalom Isten tudja meddig tart, mert minden politikai berendezkedés nagyon rövid életű szokott lenni, egyik sem időtálló. Térjünk rá végre közös erővel a zöld asztal mellett való forradalomra . . . (Szomjas Gusztáv : Nem akarunk semmiféle forradalmat !) De akarjunk! Zöld asztalon akarjuk elintézni. (Szomjas Gusztáv : Nálunk nem fog forradalmat csinálni !) Észszel és szivvel akarjuk elintézni, nehogy azután az utcának kelljen elintéznie a forradalmat. Nem lehet megállitani a fejlődést, az eseményeket útjukban. A történelem determinációval dolgozik. Ebben meg van határozva mindenkinek sorsa és azt elkerülni nem lehet. Ez csak a fejlődést akadályozza meg, csak a népek szenvedését fokozza, de a végső diadalt, hogy végre mégis az összesség uralma következzék be, megakadályozni nem lehet. A bölcseség az államférfiúi hivatottság épen abban van, hogy a szenvedések hosszú útját, skáláját az arra hivatott meg tudja rövidíteni. Ha megindul egy fejlődés, azt megakaszthatják egyéni, önző, osztály és hatalmi érdekek. Megakaszthatják, de ezzel csak azt tehetik, hogy megnyújtják a szenvedések útját. Csak azt tehetik, hogy a mig a fejlődés halad a maga folytonosságában, addig vér és könny hull a hiába megtett hosszú útra, amelyen emberek csontvázai porladnak el. A fejlődés végül mégis kiköveteli a maga jogát. Az az áldott kéz, amely ezt az utat megtakarítja. Azért áldott egy Kossuth, egy Deák neve, mert megtakarították nemtezüknek a fejlődés hosszú útját, amikor a multat, a tegnapot, a mával a szenvedéseknek minden közbeiktatása nélkül, hiábavaló hosszú utak megtevese nélkül összekapcsolták. Nézzük csak a francia történelmet. 1789-ben már meg volt az a köztársaság, amely tulaj donképen csak 1871-ben vált véglegessé. 1789-től 1871-ig majdnem hiábavaló idő múlt el, kivéve a gloire-t, kivéve egy pár fényes fegyvertényt, ami azonban Franciaország sorsát a valóságban nem vitte előre, hanem csak az 1789-iki mozgalom, a szabadság, egyenlőség és testvériség elvének proklamálása. Bármilyen szép és dicsőséges, nagyszerű történelmi utat futott be 1789-től 1871-ig Franciaország, mégis hiába megtett ut volt ez, hiába áldozott rengeteg vért, könnyet és szenvedést az utón csak oda jutott a nemzet, ahol már 1789-ben volt, a polgári köztársaság megalakításához. Közben császárok viaskodtak, de milyen nagy ember lett volna Franciaországban is az, aki megkíméli ezt az utat és aki 1789 után rögtön másnap beírja az 1871-et a naptárba. Ezért van igaza Nagy Emilnek, hogy a forradalmakat csakugyan meg kell előzni ; nem szabad megengedni, hogy a tömegek szóljanak abba bele, hanem jöjjenek emberek, akik leszámoltak minden előítélettel, akik csak a realitásokat, a valóságot nézik és a valóságot meg is merik mondani és cselekedni. Nehéz a helyzetünk. A mai ülés lefolyásából is méltóztatott látni, hogy a hipokrizis hogyan feltámad egyszerre, amikor az ember tulaj donképen a nemzet fizikuma megmentésének érdekében hozzányúl a csillogó előítéletekhez. Pedig nem ezeken múlik a dolog. Jól mondja Deák Ferenc, hogy Róma nem a pretoriánusok alatt volt a legerősebb. A kormánynak, a többségnek, különösen akkor, amikor itt van az áldozatok órája, amelyben egy nemzettől mindent kérnek, amit csak megadhat, és amikor egy nemzet leteszi a fegyvert a saját hatalma előtt, az a feladata és kötelessége, hogy legalább ebben a percben ébredjen öntudatra a hatalom és ez a perc súgja meg neki, mit kell cselekednie, hogy t. i. ennek cserében vissza kell adnia a nemzetnek az önrendelkezési jogát, vissza kell adnia a lehetőségét annak, hogy önmagával rendelkezhessék. Miután kényszerhelyzetbe jutottunk, lehetséges, hogy itt valami kivételes hatalmat kell adni és kivételes eljáráshoz, elbánáshoz kell folyamodni. Azonban amikor, mint Lukács t. képviselőtársam is megjegyezte, ez a nemzet odaadja minden hatalmát és valószínűleg oda kell adnia majdnem egész vagyonát is, nem lehetséges, hogy ez a nagy bizalom, ez a nagy kincs azoknak a kezébe tétessék le, akik maguk avatták magukat hatalommá, akik mögött nincs nép és akik iránt nincs bizalom. Ezt az egyetlen kérdést nem lehet megtenni nemzetmentő érdemnek, és ezért azután vakon követni és hanyat-homlok utána szaladni a kormánynak, hogy milyen nagyszerű cselekedet az, hogy a jóvátétel terhe, a reparációnak nagy gondja alól felszabadított bennünket és ezt a Damokles kardot a fejünk felől elhárította. (Meskó Zoltán: Damokles itt lesz még!) Minden hivatkozás között, amivel a mai helyzetet megindokolják és amivel hozzánk fordulnak, hogy mit miért csináljunk, ez a jóvátételi kérdés a leggyengébb. Hát volt egyáltalán oly bolond