Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-273

A nemzeigyülés 273. ülése 1924. évi április hó 9-én, szerdán. 357 Felkiáltások a jobboldalon : Isten velük ! — Szabóky Jenő : Már az ellenzék se bírja hallgatni ! — Paxkas István közbeszól.) Farkas István képviselő urat kénytelen vagyok sértő kifejezésért rendre utasitani. (Propper Sándor : Már a folyosón mondta !) Propper képviselő urat már kétszer rendreutasítottam. Minthogy ismét szembehelyezkedett az elnökkel, kénytelen vagyok feltenni a kérdést : méltóztatik-e Propper Sándor képviselő urat a mentelmi bizottság elé utasitani? (Felkiáltások jobbfelől : Igen !) Kérem azokat a képviselő urakat, akik indítványomat elfogadják, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik.) Többség. Határozatilag kimondom, hogy a Ház Propper Sándor képviselő urat a mentelmi bizottság elé utasítja. (Hegymegi Kiss Pál: Nem határozatképes a Ház! — Zaj. — Elnök csenget. — Szakács Andor: Nem határozatképes a Ház!) Eupert képviselő urat illeti a szó, méltóztassék folytatni. Rupert Rezső : A takarékosság kérdésében azokon a szempontokon kivül, amelyek a kormány előtt is ismeretesek, és amelyek tárgyaltatnak, egy másik szempont volna a tisztviselői létszám olyan apasztása, mint amilyen apasztás az utóbbi időben pl. a bankoknál szokásba jött. Nem lehet nekihajszolni egy egész nagy társadalmi réteget a bizonytalanságnak, a sötétségnek és a nyomorúságnak. Viszont azonban az is tény, hogy a nemzet nem birja meg ezt a nagy terhet, tehát kell valami kompromisszumot találni. Ha egyebütt való megtakarításokkal nem lehet megtartani ezeket a halálra szántakat, az nem megoldás, hogy 15,000 embert elboesátunk. Ez először is édes-kevés, de egészen bizonyos, hogy annak a 15,000 embernek, akik egyúttal 15,000 asszonyt és egy csomó gyereket is jelenthet, szociális romlását és pusztulását vonhatja maga után. Viszont az állam budgetjében ez ahhoz az óriási teherhez viszonyítva, amelyről szó van, úgyszólván alig számit. Nagyobb létszámapasztásra van szükség, anélkül azonban, hogy az illetők szociális helyzete megrendíthessék. A bankok az utóbbi időben azt hozták be, hogy a tisztviselőket teljes fizetéssel nyugdíjazzák. A magyarázata ennek az, hogy — amint mondják — ők igy még mindig jobban jönnek ki, mert az elbocsátott tisztviselőknek nem kénytelenek szobát adni, füttetni, világíttatni, írószereket és más egyebeket adni, a rezsiköltségükön rengeteget megspórolnak, ha kiadják is az egész fizetést, amellett megtakarítják ezeket a tárgyi kiadásokat. Azt mondják, hogy sokkal jobb üzlet ez igy, mert ha egyszer a felesleges létszámnak ugy sem tudnak munkát adni, csak a kiadásokat tetéznék és kétszereznék meg azzal, ha nekik irodahelyiséget, íróasztalt és más egyebet adnának. A magyar állam közalkalmazottaival is igy vagyunk. Ezeknek nagy része csakugyan tényleg felesleges és ezeknek apasztása egészségessé tehetné a bürokráciát. Csakugyan most az állam tisztán szociális kötelességből, magasabbrendű állami kényszerből tartja ugyanazon a területen ezt a rengeteg tisztviselőt, melynek létszáma aránylag sokkal nagyobb, némely helyen abszolúte nagyobb a békelétszámnál. Tényleg legjobb lenne ezeket a fölösszámu tisztviselőket teljes fizetéssel szabadságolni, ami által sok fűtést, világítást takarítanánk meg, nem kellene nekik szobát és más egyebet adnunk. Látszólag ez az ötlet nem egészen jó, (Felkiáltások a jobboldalon: Nemcsak látszólag!) de méltóztassanak csak utána kérdezősködni, a bankok azt mondják, hogy kifizeti magát a feleslétszámú tisztviselőknek teljes fizetés mellett való elbocsátása. A helyzet ma az, hogy tele vannak tömve a hivatalok emberekkel, ugy, hogy nem tud az egyik mozogni a másiktól és a hivatalokban olyan erősen fűtenek, hogy azt hinné az ember, gőzfürdőbe lép be, amikor bemegy valamely hivatalba. Emellett az emberek nem dolgoznak, az instanciás utakat meghosszabbítják. Azt kellene tehát tennie az államnak is, amit a bankok tesznek, hogy a felesleges tisztviselőknek nagy tömegét el kellene bocsátania teljes fizetés mellett, ami még mindig sok milliókra menő megtakarítást jelentene az államra nézve. (Bogya János : És a középosztály tönkretételét !) Aki ezt mondja, az nem ért a dologhoz, mert ha teljes fizetéssel bocsátják el a tisztviselőket, akkor lehetővé teszik nekik, hogy másutt jól elhelyezkedjenek, produktiv munkát végezhessenek. Még abban az esetben is, ha nem takarítana meg rajta semmit az állam, el kellene bocsátani ezeket a tisztviselőket teljes fizetéssel, csak azért, hogy résztvehessenek a produktiv munkában és ne őgyelegjenek dolog- nélkül a hivatalokban. Minden ilyen gondolathoz, amely újszerű, nehéz egy kissé hozzászokni, ugy, hogy megértem t. képviselőtársaim mosolygását. De lehet még száz és száz helyen megtakarításról szó. Szakács Andor t. képviselőtársam javasolta pl. ,a népjóléti ministerium megszüntetését. Csakugyan groteszk és komikus dolog, hogy Magyarországnak népjóléti ministeriuma van. Az eredmények nem igen mutatják ezt. De másrészt azért is furcsa ez, mert a többi ministeriumok, igy a ministerelnökség, a belügy ministerium, az igazságügyministerium stb. nem arravalók, hogy a nép érdekeit szolgálják? Csakugyan igaza van Szakács t. képviselőtársamnak, amikor azt mondja, hogy ezt a ministeriumot csak azért tartják fenn, hogy egy ministe*i bársonyszék üresen ne maradjon. Itt van azután egy másik extravagáns állás, az országos főkapitány állása. Nem tudom, mirevaló ez? Talán arravaló, hogy — amint ez hivatalosan is megállapítást is nyert, — szubvenciókat közvetítsen az Ébredőknek? Vagy talán arravaló, hogy azokat az ügyeket, amelyeknek eltussolása olyan sokat ártott ennek a nemzetnek, minél inkább eltussolni lehessen? Vagy mirevalók a belügyi nyomozók? Talán arra, hogy csempészeknek csapjanak fel? Azt hiszem, az országos főkapitány állására nemcsak, hogy nincs szükség, hanem valósággal vétek ez a nemzet anyagi érdekei ellen. Azután itt van az udvartartás, ahol szintén lehetne takarékoskodni. Nemrég láttunk egy nagyon gazdag udvart, a dán király udvarát, amelyet nemes polgári egyszerűség jellemez. (Drozdy Győző : Olyan, mint egy falusi kúria!) Olyan, mint egy falusi kúria, pedig a dán király csak elég gazdag ! (Erdélyi Aladár : Ott több arany volt a kitüntetésekben, mint nálunk a kasszákban!) Láttunk ott három-négy lakájt is, de általában olyan polgári egyszerűséggel volt a palota berendezve, mint nálunk egy jobbfajta magyar palota. Egészen egyszerű volt minden, sehol sem testőrség, sem semmi más parádé. Még csodálkoztunk rajta, hogy ott csak ugy ki-be lehet járni az államfőhöz, hogy ott az államfő milyen szabadon járhat, anélkül, hogy őriznék. Nem is lehet ezt a gazdag államot összehasonlítani a mi országunkkal, mert olyan nagy a különbség a kettő között, mint a föld és a mennyország között. Ezzel szemben egy királyi udvarban sem lehet látni azt a luxust, azt a fényt, azt a ceremóniát és sok ceremoniás embert,