Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-272
A nemzetgyűlés 272. ülése 1924. évi április hó 8-án, kedden. :;?:: gunkkál s kisebb városi lakosságunkkal. Ez igaz is. Azt tehát, hogy mi predesztinálva lettünk volna, el nem fogadom. De igenis predesztinált bennünket az elkövetett hibák sorozata. Különben is a kormány, — ugy vagyok informálva, és a lapok is mind azt mondják, — amikor megindult erre a kálvária-utra, amely — mindenesetre meg vagyok róla győződve — neki igen rosszul eshetett és nagy áldozatokkal járt részéről, akkor azt hitte, hogy a nagy entente-nál célt fog érni, az volt a meggyőződése, hogy a nagyentente, amely a bizottságok többségével rendelkezik, anélkül, hogy más tényezőket megkérne, meg fogja nekünk adni a lehetőséget arra, hogy lábra álljunk. Ebben a feltevésében a kormány az utolsó percben csalatkozott. Azt az egyenes utasitást kapta onnan, hogy forduljon a kisentente-hoz, mert azok szövetségesek, akik nélkül és akik r ellenére nem akarnak intézkedni a magyar kérdésben. (Ellentmondások jobbfelől.) Én legalább igy voltam informálva; ha nem igy van, akkor a t. ministerelnök ur fel fog világositani. Én legalább azt reméltem, hogy ő inkább csak belebotlott, bele lett kényszeritve ebbe a helyzetbe, főkép a jóvátételi kérdés révén. Ö azt hitte, hogy a jóvátételi kérdést csak akkor oldhatja meg kedvezően vagy tűrhetően, ha a nagyentente-nak ezt a követelését teljesíti és tisztába hozza ezt a kérdést a kisentente-tal. De én azt hiszem, hogy a jóvátételi kérdésben sem állunk olyan rosszul, mint ahogy a t. ministerelnök ur talán képzelt. Használták ezt fegyverül arra, hogy minket megijeszszenek. Minket beszorítottak a mai állásunkba, de én nagyon kétlem, hogy a jóvátétellel olyan kegyetlenül bántak volna, mint ahogy ezt itten most beállítjuk, tekintettel Hl* .Fel, hogy a német tapasztalat azt bizonyította, hogy a húrnak túlfeszitése magának az entente-nak is árt. A német példa bizonyítja azt, hogy egy nemzetet nem lehet a végletekig kínozni, nem lehet arra kényszeríteni és szorítani, hogy egész munkáját évekig arra fordítsa, hogy más nemzeteket tartson ki, volt ellenségeit. Ez a példa megérlelte a. helyzetet a magyarok javára is ugy, hogy azt hiszem, hogy a jóvátétel kérdését is kellő ügyességgel át lehetett volna, hidalni anélkül, hogy az katasztrofális veszélyekkel járt volna; főleg, ha megelőzte volna az a külpolitika, amely aktívabb támaszt biztosított volna olyan tényezőknél, amelyek súllyal bírnak az európai koncernnél. (Gr. Bethlen István ministerelnök: Milyen tényezőknél 1 ?) Ha pl. sikerült volna szomszédaink szomszédjaival jobb baráti viszonyba lépni, náluk támogatást találni, akkor nagyon könnyű lett volna volt ellenségeink érdekében is a jóvátételnek szükséges mérséklését keresztülvinni. (Gr. Bethlen István ministerelnök: Könnyű állítani.) A t. ministerelnök ur azt mondotta, hogy nem lehetett és nem hoz fel más érvet. Én ezzel szemben azt mondom, hogy lehetett volna. Ma a múlt eventualitásait bizonyítani matematikailag ugy sein lehet. Igy azután rátértünk arra az útra, amelyen Ausztria jár. De nagyon kedvezőtlen helyzetben, sokkal kedvezőtlenebb helyzetben voltunk, mint Ausztria. Először is azért, mert Ausztria kérhetett a kisentente-tól is anélkül, hogy megalázkodott volna, mert utoljára Ausztriának nincsenek olyan nemzeti gondolatai, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon) olyan nemzeti eszményei, mint Magyarországnak. Mikor a kisentente az osztrák tartományokat széjjeltépte, akkor inkább a Habsburg-dinasztia történelmi eredményeit törte össze, mint az osztrák nemzet munkáját. Az osztrák nemzet, amely tulaj donképen mint nemzet nem is létezik, nem vitte be egész erejét abba az alkotó munkába, ő inkább passzív szereNapló XXII. pet mutat. Mi magyarok bevittük egész erőnket. lelkesedésünket abba az ezeréves munkába, amely megteremtette a nagy Magyarországot. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon-) Ha mi épugy kéréssel fordulunk a kisentente-hoz, mint Ausztria, akkor mi nem ugyanazt tesszük, nem ugyanazon érzéseket váltjuk ki bent az országban és kint. Mi egészen más politikai cselekedetet követünk el. De egészen más volt azoknak a tényezőknek a hangulata Ausztriával szemben, mint Magyarországgal szemben, amelyekhez fordultunk. Ottan nem ismertek más komoly érdeket, mint azt, hogy Ausztriát lábra kell állítani közgazdaságilag. Magyarországgal szemben pedig kétlem, hogy minden befolyásos tényezőnek ugyanez az akarata és ugyanez a célzata volna meg. Ausztriával szemben a nagyentente-ot és a kisentente-ot egyaránt két tekintet vezette : az egyik az, hogy az egész világnak gazdasági érdeke megköveteli, hogy egy országban sem legyen krach, hogy egy ország se törjön le, hogy minden ország fogyasztóképes maradjon ; ez az egyik nagy érdek, a másik egy speciális nagy politikai érdek és ez az, hogy megakadályozza az Anschlusst a nagy Németországgel, amely azzal a következménnyel járna, hogy Franciaország már békében elvesztené a háborút, mert Németország jóval erősebbé válna egy néhány év múlva, mint volt a háború előtt. Ezt kellett megakadályozni. Ausztria irredenta érzéseitől félni nem kellett. Ausztriával szemben csak az az akarat érvényesült és érvényesülhetett, hogy gazdaságilag lábra kell állítani. De hogyan állunk Magyarországgal szemben? Én azt a bizalmat az összes mérvadó tényezők jóakaratában, amellyel egy osztrák bírhat, azt a bizalmat én nem birom a magam lelkében. Érzem és tudom azt, hogy vannak nagy érdekek, hatalmas tényezők, amelyek határozottan akadályozni fogják mindig, hogy az ő kegyelmükből és segítségükből gazdaságilag véglegesen és teljesen lábraailjunk, annyira iáhraálljunk, hogy politikailag önálló tényezővé váljunk. Mert ők mindig félnek, — bármit mondjanak is a jegyzőkönyvek ós bármit mondjon is a magyar kormány, mindig félnek — ismervén a magyar nemzet történelmét, múltját, jövő létérdekeit, mondom, mindig félnek attól, hogy amint igazán lábraállunk, akkor ütni fog az ő órájuk. Mindezen félelemből kifolyólag egészen más politikát fognak velüak szemben folytatni, mint aminőt folytattak Ausztriával szemben. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ausztriában tehát az ellenőrzés, az óriási nagy hatalmú ellenőrzés kizárólag olyan kezekbe van letéve, amelyek akarják Ausztria felvirulását, nálunk pedig részben olyan kezekbe is, amelyek a mi felvirágzásunktól félnek. Ez egy óriási különbség, főleg ha meggondoljuk azt, hogy e tényezőknek befolyása, hatalma még nagyobb a mi szerződéseink és megállapodásaink értelmében, mint az osztrákokkal szemben. Merem állítani, hogy a felfogásbeli, az intencióbeli különbség, az magában a megállapodásokban jut érvényre. Látható az egész vonalon, hogy a jóakarat vezetett, itt pedig a bizalmatlansággal és félelemmel kevert jóakarat. Lehettek és voltak tényezők, amelyek jóakarat által vezettettek, de azokat ellensúlyozta a bizalmatlankodó tényezők befolyása, ámenek pedig erősebbeknek bizonyultak a múltban, mint a minőnek a kormány hitte; mert azt tudom, azt magától a t. ministerelnök úrtól hallottam, hogy ő hitte, hogy a nagyentente emancipálni fogja magát a kisentente-tól^ a kölcsönkérdésben és azután ez be nem vált. Eresebbnek mutatkozik a kisentente azért, mert közvetlenül érdekelt és ezen közvetlen érdekeltségét maga a nagyentente is elismeri, és a ma53
