Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-261

A nemzetgyűlés 261. ülése 1924. seperni a vizet. Ezt én a magam részéről rend­kívül károsnak tartom. Újlakon van egy iskola, amelynek szintén majdnem egész épületét menekültek foglalják el. Itt vannak férfi tömegszállások és női tömeg­szállások, ahol mint kaszárnyában ágy ágy mellett áll. Az egyik ilyen tömegszálláson benn voltam és találtam 11 ágyat. Ebben a 11 ágyban a követ­kezők aludtak, — neveket nem nevezek meg, ez teljesen mellékes — egy aktiv rendőrfőfelügyelő, egy operaénekes, egy orvostanhallgató, egy mér­nök, egy nyugalmazott vasuti felügyelő, egy magántisztviselő, egy nyugalmazott vasuti elöl­járó, egy pénzügyi díjnok, egy pénzügyi tanácsos, aki a pénzügyministeriuniban van alkalmazva, s egy volt aktiv katonatiszt, aki jelenleg gyári munkás. Méltóztassanak elképzelni azt a szociális helyzetet és azt a szociális viszonyt, ha ilyen tisztviselő emberek ilyen nyomorban s ilyen nehéz viszonyok között tengődnek! Abban a szobában másfél esztendő óta nem volt felsúrolva a padló, ugyanazokon a piszkos szalmazsákokon feküsznek ezek, amelyeken előttük legalább is 8—-10 ember valószínűleg már két-három év óta aludt. Igazán mondhatom, hogy megdöbbentő ebben a tekintet­ben a hanyagság és én nem tudok senki mást vádolni, mint az Országos Menekültügyi Hivatalt. Ezenkívül felelőssé kell tenni és — elismerem — felelősségre is vonta a főváros az u. n. kirendelt épületgondnokokat, akik közül az egyiket — nem akarok drasztikus kifejezéssel élni — hivatali utón távolítottak el, mert olyan képeket tartoga­tott irodai helyiségében, amelyek egyenesen az erkölcstelenség terjesztői voltak. Amikor ilyen szomorú jelenségeket látunk, minden tekintetben arra kel! törekedni, hogy ezeket a kérdéseket gyorsan és minél előbb szanálják. Ezeknek az embereknek megfelelő emberséges lakást, emberséges elhelyezést kell nyújtani; ezeknek mindenki mással szemben előnyeik vannak s ezeket ki kell használtatniuk az állam utján. Mert nagyon is tudjuk, hogy azok, akik itt vannak, nem azért menekültek az ország megszállt részeiről, mert ők elienállottak. Voltak ott Franzenstadtban ült foglyok, voltak, akiknek a magyar zászló becsületéért kellett hivatalukat elhagyniok, hiába tették le a hivatali esküt, hiába voltak minden igyekezettel azon, hogy legalább látszólag beolvadjanak. Most bujdosás, nyomorú­ság, kínlódás lett az osztályrészük. Ezekkel szem­ben mi bizonyos kötelességgel tartozunk, ezeket mi minden tekintetben kell, hogy olyan helyzetbe hozzuk, amely legalább az emberi megélhetést és az emberi módon való lakást biztosítja nekik. Különösen arra mutatok rá, hogy rendkivül sok beteget találtam ezeken a helyeken. Feltűnt nekem és a minden alkalommal ottlevő hatósági személynek is, — mert voltam annyira óvatos, hogy nem egyedül mentem el, hanem az illető hatóság figyelmét is felhívtam a dologra és ható­sági kiküldöttekkel együtt jelentem meg, — hogy a legtöbb beteg azt mondotta, hogy nincs hely a kórházakban. Sajnos, csakugyan olyanok a viszonyok, hogy jelenleg Budapesten alig-alig lehet még protekció­val is elhelyezni egy beteget valamely kózházban, mert kórházaink meglehetősen túlzsúfoltak. Ma már azok is igénybeveszik a kórházakat, akik eddig odahaza ápoltatták és gyógykezeltették magukat. Ma a középosztálynak, a tisztviselők Ierongyolódottsága, folytán igazán nem áll más mód már a rendelkezésére, minthogy egyszerűen felkeresi a kórházakat. De olyan jelenségeket is látunk, hogy például az ország egyik legnagyobb intézménye, egyik legnagyobb kórháza, amely a legkedvezőbb viszo­nyok között van, a Vörös Kereszt-kórház a maga Napló XXII. évi március hó 26-án, szerdán. 23 Erzsébet-kórházát bérbe akarja adni, mert az Erzsébet-kórházat állítólag nem tudja fentartani. Én azt mondom, a Vörös-Kereszt Egyletnek van­nak feladatai, amelyeket minden körülmények között teljesítenie kell, és amelyek az alapszabá­lyokban szigorúan le vannak fektetve. Előirt kö­telessége, hogy megfelelő számú ápolói és ápoló­női személyzetet képezzen ki arra. hogy részben a békében az országban levő kórházakat ezekkel elláthassa, részben pedig háború esetén álljon rendelkezésre, de van még egy kötelessége is, amelyet az alapszabályok írnak elő: megfelelő egészségügyi anyagot kell gyűjtenie és megfelelő szállítóeszközökkel és egyebekkel kell rendelke­zésre állnia az országnak akkor, amikor ezt jár­ványos betegség, vagy más különösen nehéz ín­ség, vagy tűzvész vagy bármiféle nagyobb nyo­morúság kívánja, úgyszintén háború esetén is. Meg kell állapitanom, hogy igaz, hogy a Vörös-Kereszt ezidőszerint a háború következtében szintén megfosztatott azoktól a lehetőségektől, melyektől nagyon sok közintézményünk magfosz­tatott, ez azonban nem involválja azt, hogy 4—5 év után ne igyekezzék ugyanarra a helyre fel­küzdenie magát, ne igyekezzék vidéki szerveze­teivel felvenni az érintkezést, a kontaktust, ne igyekezzek ápolónőket képezni. Sőt visszafejlődött. A Vörös-Keresztet 25—30 éves ápolói személyzete lassankint elhagyja, ami pedig nagy kár a közü­letre nézve. Elhagyják állásukat, mert nyomorú­ságos fizetésük van. Méltóztassék elképzelni, egy ápolónőnek 20.000 korona havi fizetése van a tel­jes ellátáson kívül, amely teljes ellátásban azon­ban a ruházat nincs benne. így nem lehet vezetni egy intézetet. Ha a vezetőség nem képes arra, hogy rendet teremtsen, akkor szükséges, hogy azt a vezetőséget bizonyos mértékben a kormány­zat gyámolitsa és irányítsa és annak működését helyes mederbe terelje. Nagyon jól tudom, hogy ezidőszerint a Vörös­Keresztnek is nagy nehézségekkel kell küzdenie. Legyen szabad azonban rámutatnom számszerű adatokra. Azt mondják, hogy a Vörös-Kereszt­egylet Erzsébetkórháza nem tudja magát fen­tartani. Ezzel szemben rámutatok arra, hogy, bár deficitjei voltak, ezek a deficitek nem az ápolási költségek hiányos befolyásának követ­kezményei, hanem a helytelen vezetés, a rossz kalkuláció, a rossz gazdasági intézkedés követ­kezményei voltak; ha átkalkuláljuk ezeket az értékeket mai koronára, 1920-ban 11 millió volt a deficit, 1921-ben 9 millió, 1922-ben 17 millió, 1923-ban pedig már csak 1 és 1 / 2 millió volt a deficit, sőt 1923-ban épen a nyári hónapok be­vételeiből fedezte a téli súlyos hónapok ki­adásait is. Méltóztatnak látni tehát, hogy a lehető­ség megvan arra, hogy ezt a kórházat szanálják, ennek a kórháznak vezetését helyes irányba, tereljék. Nem szabad mindjárt azt mondani, hogy ezt a kórházat csak ugy lehet hasznosítani, ha Tébe-nek, vagy a Pénzintézeti Központnak adják bérbe, mert ezáltal elvágjuk annak lehető­ségét, hogy azok a postásszervezetek, amelyek a kórházzal szerződéses viszonyban állanak, vagy más középosztálybeli emberek maguknak olyan ellátást tudjanak biztosítani, amely akár az ő társadalmi állásuknak, akár régi felfogásuknak megfelel. Legyen szabad rámutatnom arra, hogy itt bizonyos lólábat is látok. Ugy látom, hogy ez a bérbeadás nem céloz mást, mint hogy arra ille­téktelen egyének akarnak beleavatkozni a Vörös­Kereszt belső dolgaiba és lehetővé akarják tenni, hogy a jelenlegi személyzet, az orvosi- ós ápoló­női személyzet, távozzék helyéről és helyébe más személyzet kerüljön, amely talán az ő felfogá­suknak és gondolkodásuknak jobban megfelel, 4

Next

/
Thumbnails
Contents