Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-267
A nemzetgyűlés 267. ülése 1924. évi április )<ó 2-án, szer don. 201 dalmi helyzetében felemeltessék, ép ug\ kell kívánni azt is, hogy a középiskolák tanári kara is ilyenné legyen. fia a mi időnkbeli tanárainkra visszagondolunk, ha csak a nevük jut is az eszünkbe, vagy csak viziószerüleg megjelenik is előttünk az arcuk, akaratlanul a kalapunkhoz nyulunk, mert megtanultunk szeretni, becsülni tanárunkat, megtanultuk olyannak látni, aki sokkal nagyobb ur, mint az alispán, meg a minister együtvéve. A gyermeklélek reminiszcenciájával beszélek igy, mert láttunk magunk előtt egy urat, akinek keze alatt egyforma volt az alispán, a tiszti főorvos, az ügyvéd, az iparos és a napszámos gyermeke, aki olyan nagy ur volt, hogy nem tett különbséget közöttük, akinél csak az érdem számitott Láttuk, hogy az alispán, meg a többi nagyurak gyermekei is, milyen szépen, alázatosan köszöntek a tanárnak. Azt akarjuk, hogy a tanári kar megint kerüljön abba a társadalmi helyzetbe, amelyben yolt akkor, amikor mi diákgyerekek voltunk, és a mai nemzedék is olyan legyen, mint amilyenek mi voltunk, akik örökké kis gimnazistáknak érezzük magunkat életünk végéig. Valahányszor régi professzorainkkal találkozunk. Ezzel szemben a mai gyermek szinte pajtásának, sőt még annak sem tartja, azt lehetne mondani, szinte lenézi azt a koldus, rongyos, szegény kiéhezett tanárt. így nem lehet elérni azt a célt, melyet akarunk ... (Horváth Zoltán: Egy diák pofon ver egy tanárt és a tanár tovább tanit! — Nagy Ernő: Gyönyörű dolog! — Zaj a baloldalon.) Elnök: Csendet kérek! Rupert Rezső: . . . igy nem lehet elérni azt a célt, hogy egészséges közszellemet, hazafias szellemet ébresszünk az ifjúságban. A középiskolai tanárok ugyanazt a szeretetet, ugyanazt a pártfogást érdemlik meg, mint a tanitói kar. Ök azok a közalkalmazottak, akikről azt lehet mondani, hogy aranyvaluták, akikre vigyáznunk kell. Hiszen a bürokrácia másik részeiben helyet foglalnak a másirányu képzettséggel biró emberek, de ezek nem annyira fontosak; az eleven tudás a fontos, ami a nemzetnek napról-napra szemmellátható, kézzelfogható eredményeket hoz. De természetesen nemcsak ezzel kell törődni. A kultuszminister ur nagy szeretettel, talán még több naivitással — mert van benne valami a művész naivitásából, a jó értelemben vett bohém értékes tulajdonságaiból — nézi a maga reszortját, nagy szeretettel ápolja, próbálkozik, szépeket álmodik, mig a borsón térdepel is. Ugylátszik azonban, a minister ur nem veszi észre minden téren azokat a korellációkat, amelyek kapcsolatban vannak azzal a céllal, amelyet a törvényjavaslat elérni kivan, mert ha észrevenné, be kellene látnia, hogy ilyen nem szervesen beilleszkedő művekkel nem lehet oktatásügyünket teljesen rendezni, eltekintve attól, hogy nincs életképes, egységes alapépitmónye közoktatásügyünknek. Amit a minister ur az egyik oldalon épit, az a másik oldalon leomlik, nem valósulhat meg tehát az a cél, melyet elérni kivan, hogy a tudás mellett hazafias, erkölcsös szellemet tudjon állán dósitani a nemzetben és a társadalomban. Nem lehetséges ez, mert bármennyire szerepel is tantárgyként, az erkölcs a középiskola tárgyai között, minden hiábavaló, amikor az életből nem visznek be morált (Horváth Zoltán: A megpofozott tanár tovább tanit!), sőt proklamálják mindazt, ami ellentétben áll az erkölcsei, proklamálják az igazságtalanságot azzal, hogy derék tanárok üldözését engedik meg, ugy hogy a tanár valósággal kapcarongyává lesz fellebbvalójának a mai fegyelmi rendszer mellett. Mert, csodálatos dolog, hogy mig a kis néptanítónak legalább van fegyelmi fóruma, mely függetlennek látszik és igy lehetővé van téve részére a kontradiktoris eljárás, mert fegyelmi ügyében legalább az első fokon védheti magát és a tárgyalás is nyilvános, addig a tanároknak nincs ilyen fegyelmi fórumuk, azok kényre-kedvre kiszolgáltatott, nem is tudom mijei a kormányzatnak, azt lehet velük tenni, amit akarnak, mert talán több önérzettel vannak megáldva, mint feletteseik szeretnék. Pedig ép ez az utóbbi nagyon fontos az ifjúságra nézve, mely előtt példányképnek kellene lennie a tanárnak. Ha a tanár több önérzettel van megáldva, fegyelmi eljárást inszcenálnak ellene (Horváth Zoltán: B.-listára teszik.) és ha nem is teszik B.-listára, de áthelyezésekkel molesztálják. Nem is tudom megérteni, hogy tud ma valaki magyar tanár, vagy magyar tanitó lenni, amikor emberi önérzete, emberi méltósága is meg van csúfolva, mert értékes szolgálatainak, nagy missziójának ellenértékeként csak egyszerű jobbágy marad, sőt még ennél is utolsóbb, akivel, mint a ronggyal, lehet lapdázni. Ha t. minister ur elérni akarja azt a nagy célt, melyre törekszik, mely törekvésének komolyságáról meg vagyok győződve, akkor mindenekelőtt méltóztassék azzal is visszaszerezni akarni a tanári kar tekintélyét, hogy független fegyelmi fórumra bizassék a tanárok ügyeiben való Ítélkezés. Ez a legkevesebb, amelyhez hozzá kell jutniok. E tekintetben a tanároknál és a tanitóknál van a legtöbb hiba, ezért emlitem csak őket, de végre fel kell szabadítani az önkényuralma alól az egész köztisztviselői kart, meg kell adni a köztisztviselőknek is a független fegyelmi biráskodás garanciáját. Ha ezt nem tesszük, akkor az az ifjú, aki tanár szeretne lenni, de akiben önérzet, emberi büszkeség van, azért sem lép erre a pályára, hogy későbbi életében ne legyen bárki prédájává. Még csak arra akarok rámutatni, hogy bármennyire tanítsuk is az iskolában a morált, az igazságot, bármennyire tanitsuk is, hogy mi az erkölcs, az igazságosság, az emberszeretet, az evangélium, amikor az a fiatal gyermek látja, hogy az iskola falain kivül olyan dolgok történnek, amelyek ezzel ellentétben állnak, érzékeny lelke megzavarodik. Látja ez a fiatal gyermek, hogy ő mehet iskolába, de szomszéd fiát nem engedik be, azt kizárják az iskolából. A numerus clausus" róí beszélek, mely nem illik a nemzet méltóságához, zavarja azt a célt, melyet a javaslat maga elé tűzött, igazságtalanságra, az erkölcsi elvekkel való megalkuvásra, tehát elzüllésre nevel. Mert ha az erkölcselvekben koncessziókat teszünk, ugy az a gyermek is hajlamos lesz egész életében koncessziókra, erkölcsi tekintetben, akkor nem lesz gerince, mely nélkül pedig elpusztulunk. Láttuk már, mi annak a következménye, ha nincs egy nemzedékben gerinc. Méltóztassék minister ur ezeket a botrányokat is eltávolítani az útból, hiszen méltóztatik tudni, hogy milyen nagy nehézségeket okozott ennek a kérdésnek a felvetése. Szükséges ez annál is inkább, mert ha azt akarja, hogy a tanár alakja rokonszenvesen emelkedjék ki arról a terrénumról, ahol áll, hogy azt mondhassuk róla, hogy a történelem legalább rokonszevvel rajzolja ki ezt az alakot, akkor Önnek azért is kötelessége a numerus clausus kérdését, ezt az ostobaságot, ezt a csalást, ezt a hazugságot kiirtani a magyar közéletből, és különösen a magyar oktatás területéről, mert hiszen kijelentette, hogy nem ért vele egyet. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Tessék tehát odaállani és ezt a botránykövet eltávolítani. (Horváth Zoltán : A konzekvenciát levonni ! — Lendvai István közbeszól.) T. képviselőtársam is bizonyára beismeri, hogy ez külpolitikai szempontokból kellemetlenségeket és zavarokat idéz elő. (Lendvai István :
