Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.
Ülésnapok - 1922-247
84 A nemzetgyűlés 247. ülése 1.924. fogják tudni megszüntetni, ha az egész személyzetet elbocsátják, mint ahogy igaz is. A vasúti üzem deficitjén nem létszámcsökkentéssel kell segíteni, a deficitet nem a létszámcsökkentés mérvével lehet eltüntetni, hanem megtelelő üzempolitikával, megtelelő befektetésekkel, amelyekről nem akarok most beszélni, de amelyekről, remélem, lesz még itt szó. Erre nézve az illetékesek figyelmébe ajánlom egy volt üzletvezetőségi igazgatónak, Zelovich Kornélnak igen érdekes tanulmányát, amely nemrég jelent meg a vasutak üzemi költségeiről az egyik akadémiai kiadványban. Azonban ugyancsak itt akarom megeműteni, hogy ami a vasúti munkásság létszámcsökkentését illeti, ezt már végrehajtóiak, mielőtt a létszámcsökkentésről szóló törvényt megszavazták volna. Méltóztassék csak figyelembe venni, hogy a megszállás előtti Máv-vonalak hosszúsága pályakilométerekben 19.386 kilométer volt. A megszállás után maradt 7002 pályakilométerünk. Maradt nekünk a megszállás után 36.875 rendszeresített tisztviselőnk az azelőtti 66.582 tisztviselővel szemben. Ma a vasúti munkásság' létszáma 33.566, az azelőtti közel 100-.000-es munkáslétszámmal szemben. Vagyis a pályakilométerek száma csökkent 54 százalékkal, a kinevezett alkalmazottak létszáma csökkent mindössze 45 százalékkal, mig a munkások létszámát max 65 százalékkal csökkentették, mielőtt a létszámcsökkentésről szóló törvény végrehajtása megkezdődött volna. Vagyis, amint ennek a törvénynek parlamenti tárgyalása alkalmából már kimutattam, az alsóbb kategóriákban, a munkáskategóriákban végrehajtották ép igen radikálisan hajtották végre a létszámcsökkentést, mig ez a tiszíviselői létszámban nem történt meg. Ami ezzel kapcsolatosan az üzemi költségeket illeti, azzal, hogy a munkásokat elbocsátották, azt hitték, hogy megtakarításokat idéz elő az üzemköltségben, pedig ez nem történt meg. A megtakarítás, a munkásokkal kapcso : latosan, az üzemben ugy történt, hogv a vasúti munkásság is, mint mindenütt, minden dolgozó kategóriában, békebeli fizetésének legfeljebb csak egynegyedrészét kapja. Mindaz, ami ezenfelül van, a békeviszonyokkal szembem az üzemköltségek gyarapodását jelenti. Az üzemköltség gyarapodását jelenti az is, hogyha nem a munkásság elbocsátásáról, hanem a munka szaporításáról, a munkáskezek foglalkoztatásáról gondoskodnak, és ez a legjobb üzenipolitika a vasútnál. A vasúti munkásság létszámcsökkentése nem vezet célhoz, és csak — mint az imént mondottam — a termelés óriási hátrányára szolgál. Anjnak lehetőségét, hogy a vasúti munkásságot is csökkentheti létszámában a kereskedelmi minister, a létszámcsökkentésről szóló törvény 5. §-a adja meg egy felhatalmazás formájában. Hogy felhatalmazást kapott erre a minister ur, azt igen sajnálatraméltónak tartom^ annál is inkálbb, mert a minister urnák módja van a felhatalmazás következtében rendeletekkel intézkedni, a 'kapott felhatalmazást rendeletileg végrehajtani és neki a végrehajtás során már van is egy-két olyan rendelete, amely homlokegyenest ellenkezik a létszámcsökkentő törvénnyel és más, a munkásság és az alkalmazottak viszonyait szabályozó törvényekkel és — ami a leghelytelenebb, a legsértőbb — érinti ezeknek a rendeleteknek egyikemásika a vasúti munkásság szerzett jogait is. Nagyon elitélendő az is, hogy a létszámcsökkentésnél a politikai szempontok játszottak közre. Szavahihető emberek szerint, az elboévi február hó 27-én, szerdán. csátandó munkások kiválasztásánál a nyilt rendeletek mellett, amelyek szintén sérelmesek, bizalmas rendeletek is irányították a szolgálati főnökségeket. Ismétlem, szavahihető emberek állítása szerint, az igazgatóságtól minden szolgálati főnökség bizalmas rendeletet kapott, melyben határozott utasítás foglaltatott arra nézve, hogy az elbocs áj tandók listájára való helyezésnél a listára szociáldemokrata pártállásu munkásokat vegyenek fel. Én csak szavahihető férfiak bemondására hivatkozhatom és oWan politika mellett, amely az államvasutak munkásságával szemben, a mai sízervezekedési viszonyokat, a mai szervezkedési tilalmakat hozta létre, a legteljesebb mértékben elhiszem ezeket a bemondásokat. Azt hiszem egyébként, lesz még alkalmunk arra, hogy ezeket a bizalmas rendeleteket itt, a nemzetgyűlés szine előtt is produkáljuk. A rendeletek legtöbbje igen sérelmes különbséget tesz az elbocsájtásnál a kinevezettek és a munkások között, és sérelmes különbséget tesz a rendszeres fizetést élvező és a nem rendszeres fizetést élvező munkások között, az utóbbiak rovására. Ezt_ a sérelmet egy memorandum fejezi ki a legjobban, amelyet, remélem, a minister urnák is lesz alkalma áttanulmányozni és amely ezzel kapcsolatosan a következőket állapítja meg: A törvény, amely a rendszeres fizetésben részesülő alkalmazottaknál tiszteletben tartja^ a már megszerzett jogokat, mert végkielégítési igényük alapjául a tényleges szolgálati időt jelöli meg, a munkások hátrányára már csak a beszámítható időt veszi figyelembe. Ez 94884. sz. rendelet, amely kétféle mérleggel méri ezeket a szempontokat az elbocsájtásnál. Az történik tehát, hogy a nyugbérpénztár szabályai szerint a munkás beszámítható ideje a 25-ik életév betöltésével veszi kezdetét. Nagyon sok olyan munkásnak mondtak fel a szolgálatban a vasútnál, akinek tényleges szolgálati ideje épugy 18 éves korában vette kezdetét, mint sok rendszeres fizetésben részesülő alkalmazottá. A sérelem tehát az^ hogy mig a munkás szolgálati ideje a beszámitás tekintetében csak 25-ik életévénél kezdődik, noha már 18 éves korában a vasútnál teljesitett szolgálatot, addig a rendszeres fizetésben részesülőknél a tényleges szolgálati időt veszik figyelembe. Ezen rendelkezések következtében teljes joggal állítják a vasút munkásai, hogy ezt- a rendelkezést csak a munkásság iránt táplált gyűlölet kelthette fel, csak az hozta létre, hogy a tényleges szolgálati időnek ilyen megnyirbálásával, súlyos veszteségeknek, érzékeny anyagi károsodásnak teszik ki a munkásokat. Nagy keserűséget idézett elő az elbocsátandók listájára tett munkások között az is, hogy legnagyobb részüket nyugbérüktől is elütötték. Az a munkás, aM ifjúkorától kezdve munkaerejét egész teljességében a vasúti üzemnek szentelte, joggal hitte, hogy — amint memorandumukban mondják — a tíz éven át fizetett tagsági járulék ellenében ellátásra lesz törvényes joga. Ezzel szemben az történik, — és ezt panaszolják — hogy a szabályszerű végelbánásról szóló intézkedés a munkásnak azt a régi törvényes jogát, hogy tíz évi szolgálat után nyugdíjba niehet, megnyirbálja annyiban, hogy a tiz évet tizenötre emeli fel, amely intézkedés a vasút munkásait szerzett joguktól üti el. A gyakorlatban ez a jogcsonkitás, vagyis a tiz esztendőnek tizenötre való fölemelése a
