Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-247

A nemzetgyűlés 247. ülése 1924. nincs rá semmi szükség! Meg volt már ez!) Lehet, hogy Láng János képviselőtársam ezt fejtegette, de ez nem jelenti azt, hogy én szintén nem fejtegethetem véleményemet erről a kérdésről. Ha pedig Szomjas igen tisztelt képviselőtársam a maga részéről ilyen fejtegetéseket sohasem tart szükségesnek, ez nem az én hibám. Talán nem is volna Magyarországnak szüksége ilyen uj törvényjavaslatra ha a régi Magyarországiban fennálló, már 1868-ból származó erre vonatkozó intézkedéseket és rendelkezéseket felfrissitenők, és azt mondanók, hogy azokat a gyakorlati életbe átültetjük. Erre azt lehetne mondani, — és az igen tisztelt ministerelnök ur, ha ennél a javaslatnál zárszavával élni fog talán ezt fogja mondani — hogy az Nagy-Magyarország volt, most pedig, sajnos, csonka Magyarországunk van és ami akkor jó volt, ma nem jó. Lehet. így ez ellen nem is lehet kifogásunk, hogy uj javaslattal jönnek a nemzetgyűlés elé. De azt, hogy ez a javaslat visszaesést jelent azzal a rendelettel szemben, amelyet Bethlen ministerelnök ur adott ki a múlt év nyarán, ezt már nem lehet minden kifogás nélkül akceptálnunk. Ez a törvényjavaslat a kisebbségi nyelvek használatát csak a közhivatalokra nézve állapítja meg. A minister elnök ur rendeletében azonban nemcsak a közhivatalokról van szó, hanem az iskolákról is van szó s az egyik rendelkezés azt mondja, hogy olyan helyen, ahol valamely kisebbségi nyelv arányszáma 20 százalékot tesz ki, ott azoknak, akik ahhoz a kisebbségi nyelvhez tartoznak, joguk van a maguk anyanyelvén iskola felállítását kérni. Az a baj, hogy ebben a rendeletben és ebben a törvényjavaslatban is ezt a fogalmazást találjuk, hogy »joguk van«. De ki mer élni ezzel a joggal, (Gr. Bethlen István ministerelnök: Mindenki!) ha tudja, hogy milyen Magyarországon a. közigazgatási helyzet. Nem épen ma, hanem amióta csak ezt a közigazgatást megismertem, azóta ez körülbelül mindig ugyanazon a színvonalon áll. Ki gondolhat arra, hogy ilyen esetben, mondjuk à német vagy tót lakosság, a rendeletre hivatkozva, kérje a német vagy tót iskola felállitását? Nem az kellene, hogy legyen a javaslatban vagy rendeletben, hogy az adott esetben a lakosságnak joga van ezt kérni, hanem hogy adott esetben a kormány köteles ilyen iskolát felállitani, vagy köteles a törvényszéknél, ha valamilyen kisebbségi nyelvű állampolgár tolmácsot kér, azt rendelkezésére bocsátani, hogy ne a mindenkori szolgabíró tetszésétől függjön, hogy alkalmaznak-e tolmácsot vagy sem. Hogy csonka Magyarországon elsősorban németajkuak még mindig tekintélyes számban vannak, ezt bizonyítja az, hogy az országnak huszonhárom olyan választókerülete van, amelyben a rendelet és javaslat értelmében megvan az a 20%-os hányad, illetőleg a lakosság egy ötödrésze a nemzetiségi kisebbséghez tartozván, joggal állhat elő ilyen kéréssel, ilyen követeléssel. Ebben a huszonhárom kerületben — nagyon jól emlékszem — a választások idején az igen t. kormánypártiak is németül beszéltek a néphez, mert hiszen azt akarták, hogy megértsék őket. Hiába beszélnek ilyen helyen magyarul, ha nem érti meg a választópolgár, hogy a jelölt mit szól hozzá, akkor valószínűleg nem is hajlandó rá szavazni. Ilvenkor a különféle kormánypárti képviselőjelöltek német nyelven Ígéreteket is tesznek és ezzel nem követnek el hazaárulást, pedig Baévi február hó 27-én, szerdán. 11 rabás Samu igen t. képviselő ur, amikor Knaller barátom erről a kérdésről beszélt, mindjárt ezzel a jelzővel állott elő: hazaárulás! Ha tehát a kormánypárti férfiak s szükségét látják annak, hogy egyes választókerületekben a megértés szempontjából németül beszéljenek, akkor ne vegyék rossz néven, ha mi, szociáldemokraták, nemcsak Ígéreteket teszünk a választás alkalmával, hanem a törvényhozó testületben ezeket az ígéreteket a megvalósulás felé igyekszünk vezetni, amennyire ez a fennálló körülmények között lehetséges. (Barabás Samu: Ez helyes, csak az érvelés ellen volt kifogásom!) A kérdés, amint már mondottam, kényes abból a szempontból, hogy nemcsak mi vagyunk érdekeltek benne, hanem az utódállamo is, és én ép ugy, mint Knaller barátom, nem tagadom, hog*y akár Csehszlovákiában, akár Jugoszláviában, akár Romániában a magyarsággal sem ugy bánnak, ahogy ezt az emberiesség és igazság szempontja megkövetelné, de ez nem jelentheti azt, hogy mi ezt azzal tetézzük, hogy mi sem csináljuk jobban. Különösen a határvidéken, így Sopronmegyében, ahol területeink egy részét elszakították, nagyon fontos az, hogy ez a rendelet és ez a törvényjavaslat, ha törvénnyé válik, ne csak papiroson maradjon meg és a ministerelnök ur ne elégedjék meg azzal, hogy itt a nemzetgyűlésen elfogadtatja ezt, hanem gondoskodjék arról is, hogy ha ezek az intenciók, amelyeket különösen a rendeletben lefektetett, nemesek akarnak lenni, akkor gondoskodni kell arról is, hogy azok végre is hajtassanak. Ezt azonban eddig a gyakorlatban nem tapasztaltuk. (Felkiáltások jobbfelől: Dehogy nem!) Nem mondom, hogy nem történik itt olyan kivételes eset is, hogy jó törvényt alkotunk. De a jó törvényt el lehet rontani rossz végrehajtással, viszont pedig állítom, hogy ha rossz törvényt csinálunk, de ennek végrehajtása jó a gyakorlati életben, ha a közigazgatási szervek a végrehajtásnál igyekeznek a törvény hiányait pótolni, akkor egy rossz törvényből jó is lehet. Ebben az országban, — sajnos, — megfordítva áll a dolog; ha itt aránylag megfelelő törvényt alkotunk is, egészen bizonyosra vehetjük, — láttuk és látjuk a földreformtörvénynél is, — hogy odakint az országban, a gyakorlati életben a végrehajtásnál egészen leromlik. Épen ezért a magunk részéről nem nagy bizalommal viseltetünk az előterjesztett törvényjavaslat iránt, annak ellenére, hogy az igen tisztelt előadó ur érvelései között az indokolásában azt mondotta, hogy ezen a téren bennünket csak követni lehet; ez a javaslat olyan jó, olyan megfelelő, hogy ezen a téren csak követhetnek bennünket azok az államok, amelyekben ugyanezek a kérdések állanak fenn. Bocsánatot kérek, vissza kell térnem arra, hogy a helyzet nem mindig ugyanaz. Ha viszszagondolunk arra, amit a történelemben olvastunk, hogy a németek, vagy tótok hogyan jöttek az országba, és hogy mi a helyzet ma, a háború után az utódállamokban, akkor itt kis különbséget kell felfedeznünk. Sem a németek, sem a tótok nem egy háború következményeként jöttek az országba, hanem azért, hogy az országot betelepítsék, népesítsék, és azt lehet mondani, hogy az ország sem a németeknek, sem a tótoknak nem látta kárát. Hiszen, ha a nemzetiségeket a háború előtti időkben megértéssel kezelték volna, — igaz, hogy ezt már más is mondotta, — akkor a helyzet egészen 12*