Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.
Ülésnapok - 1922-258
436 A nemzet g y niés 258. ülése 1924. évi március hó 19-én, szerdán. helyet adtak azzal, hogy mindenkinél előbbrevaló az az ember, aki a világháborúban nagy nemzeti kötelességét telj esitette. Az csak véletlen volt, hogy az a szegény katona szintén zsidó volt. A névtelen katona Parisban történt temetése alkalmából a rendező-bizottság által megállapított menetbeosztást a köztársaság elnöke megváltoztatta és az összes állami és egyéb méltóságok elé odaállította rangsorban a rokkantakat. Minden nemzet megbecsülte a maga rokkantjait. És maga a kormány is minden egyes esetben másként szokta ezt a kérdést kezelni erkölcsileg, bár anyagilag egyáltalában nem; ezek a közigazgatási hatóságok tehát az államrezon ellen is vétettek, amikor egy rokkantat ilyen rettentő csúnya bánásmódban részesítettek. A tételes törvények szempontjából pedig a kérdés a következőképen áll. Az 1886 : XXII. te. 9. §-a, amelynek egyik pontjára történik hivatkozás az egyik véghatározatban, azt mondja (olvassa) : »Minden honpolgárnak joga van más községbe települni«. Ez egy imperativ^ parancsoló rendelkezés. A közigazgatási hatóságnak ezen letelepülés ellen csak bizonyos esetekben van joga olyanforma határozatot hozni, amely lehetetlenné teszi ezt, szóval a jogfosztást is megszorítja a törvény további rendelkezéseivel. Azt monndja (olvassa): »A települő ezen szándékát azon községnek, amelybe telepedni akar, bejelenti, és a község a települést csak azon esetben tagadhatja meg: a) ha a települő ellen bebizonyíttatik, hogy bűntelít vagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt van jogerős határozattal vád alá helezve, vagy bűntett, avagy ugyanilyen vétség miatt hozott ítélet hatálya alatt áll; b) ha a község- terhelése nélkül magát fentartani nem képes; c) lia a legutóbbi állandó tartózkodása helyéről kielégítő erkölcsi bizonyítványt fel nem mutathat.« Ezen három kategóriának egyike sem alkalmazható ennek a szegény embernek az eselében. (Fábián Béla: Nem baj! A főszolgabírónak nem tetszett!) De más tételes intézkedések és rendelkezések is vannak. Itt idézem a tételes intézkedést a kommün alatti magatartás szempontjából. A belügymin ister ur 1920-ban adott ki 4352. szám alatt egy szükségrendeletet. Itt is három kategória van felállítva például az internálásra vonatkozólag, hogy mikor lehet valakit internálni. Meg vannak említve ezek az esetek, meg van említve az is, hogy külföldire vonatkozólag az internálásnak ilyen és ilyen fajta lehetősége állapittatik meg; magyar honosokra nézve pedig pontosan a következő kategóriákat állapítja meg (olvassa): »1. az, aki az állam és a társadalmi rendet, a közrendet és a közbiztonságot veszélyezteti; 2. akinek magatartása ugyanezen szempontból aggályos vagy gyanús; 3. akik gazdasági életünkre károsaké A rendelet azután önmaga magyarázza magát, mert azt mondja (olvassa): »Veszélyesnek azt kell tekinteni, aki a tanácsköztársaság fennállása alatt, mint szerv, közeg vagy megbizott a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekményt követett el; aggályos pedig az, aki a béke vagy a társadalmi rend megzavarása érdekében a közrendet vagy a közbiztonságot veszélyezteti; gyanús pedig az, aki az állam rendjének vagy békéjének erőszakos fel forgatására törekszik.« Ezen pontok egyike sem alkalmazható az itt szereplő szegény emberre, érthetetlen dolog tehát, hogy mi volt az oka annak, hogy ennyire üldözőbe vették Pfeiffer Bólát. Csak azt lehet megállapítani, hogy nem tetszik a vallása. Ennek az országnak az a szerencsétlensége, hogy öt esztendőn keresztül egy érvényesülni óhajtó, magát mindenáron a nemzet bizalmába belopni igyekvő irányzat kihasználta a tömegszenvedélyeket, felekezeti viszályokat keltett, es ezen irányzat követői magukat, mint kitűnő, nemzeties érzelmű, elsőrendű keresztény embereket előbbvaló magyar állampolgároknak minősítette, mint a más vallásuakat. Vagyok olyan jó keresztény, mint bárki ebben a Házban, de ón ezt olyan megalázónak tartom magára a kereszténységre is, annyira ellentétesnek tartom a keresztény vallás szellemével, hogy kérem, józanodjék ki már egyszer végre mindenki abból, hogy a keresztény vallásból s egyáltalában a vallási szempontokból politikát lehet csinálni. Ezt a szegény embert tehát üldözik a vallása miatt, és azt a vakmerő állítást kockáztatja meg az elöljáróság véghatározata, hogy Pfeiffer Béla ós társai felelősek Magyarország megcsonkításáért, a forradalmak előidézéseért. Elfeledkeznek tehát a diplomáciáról, a Romanovokról, a Habsburgokról, a Hohenzollernekről, hogy ne beszéljek a Tirpitzekről, a Lord Kitchenerekről, a Lloyd George-okról stb. (B. Podmaniczky Endre: Károlyiról !) És Károlyiról is. (Rothenstein Mór : És Podmaniczkyról ! — Patacsi Dénesi És Tacitus Móricról! — B. Podmaniczky Endre (Rothenstein Mór felé): Maga nem volt a háborúban! Én voltam! — Esztergályos János: A Ritz-fron ton! — Zaj.) A községi elöljáróság ezt a szerencsétlen embert teszi felelőssé mindazért a katasztrófáért, amely ezt a nemzetet sújtotta. Tehát t. belügyminister ur, beszéljünk erről komolyan. Nagyon sajnálom, hogy a t. Nemzetgyűlés nem itéli ezt a kis esetet olyan fontosnak, — pedig tipikus jelensége a magyar közéletnek — mint ahogy az megérdemelné. Türelmetlenek t. képviselőtársaim, hivatkoznak arra, hogy az idő előrehaladt, de engedelmet kérek, egy szegény exisztenciáról van szó, s kegyetlenség és embertelenség egy emberrel szemben, aki vérét és egészségét áldozta a nemzet ügyéért, ilyen közömbösséget tanúsítani ebben a nemzetgyűlésben, amely mindig hazafiaskodik és mindig a nemzeti érzésekre hivatkozik. Tessék komolyan venni az ilyen kérdést, bár nem kényelmes és nem kedves dolog ilyenekkel foglalkozni. Az ember szégyeli magát, hogy ilyen esetekkel kell foglalkoznia s ilyenekkel kell idejönnie a nemzetgyűlés elé. (Fábián Béla: Ugy van!) Szégyeli magyar mivoltát az ember, amikor itt a nemzetgyűlés szine előtt kénytelen az ember felhozni egy ilyen esetet, kénytelen felhozni azt, hogy Magyarországon egy magyar katonával, egy 100%-os rokkanttal szemben ilyen embertelenül tudnak viselkedni a közigazgatási hatóságok. (Zaj.) Mindezeknél fogva nagyon kérem a t. minister urat, tessék ezt a kérdést olyan komolyan és becsületesen felfogni, mint amilyen becsületesen teljesítette ez a szegény ember a kötelességét. Leteszem ide a Ház asztalára az ő igazolványát, amely bizonyitja, hogy ő igenis, egy szegény szerencsétlen magyar katona, 100%-os rokkant. Követelem öntől, minister ur, azok nevében, akik a hazáért véreztek, nyújtson neki elégtételt. (Zaj és felkiáltások jobbfelől: Műharag!) Ez nem műharag! Szégyen gyalázat, hogy műharagnak minősitik. (Nagy zaj. — Elnök csenget.) Amikor virágos zászlók alatt elmentek ezek a szegény emberek, majálisnak nézve a háborút, akkor mindenki mint hősökre nézett rájuk, most pedig ezek itt nyomorognak, szenvednek és ilyen üldöztetésnek teszik ki őket. S amikor én felháborodom ezen,
