Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-258

390 A nemzetgyűlés 258. ülése 1924. évi március hó 19-én, szerdán. vei és nem tudták azt sem, hogy mi a takarékkorona. Ez azzal magyarázható, hogy máról holnapra határoztak róla, s a döntő körök agyveleje ugy meg volt feszítve, hogy nem volt teljes a kapacitásuk.« (Lendvai István: Ez a kormányt szivén Sebeszta!) Ez egy finánc-zseni, aki pénzügyministerjelölt volt. Ha ez a pénzügyministerjelölt ilyen kritikát mond erről a törvényjavaslatról és a szükségrendeletről, akkor azt hiszem, nekem kommentárokat hozzáfűznöm nem is kell. De kiderült a takarékkoronának másik gyengéje is, amire az igen t. kereskedelemügyi minister mosolygott, amikor közbeszólás formájában bátorkodtam figyelmeztetni rá. Mosolygott vele együtt az igen t. ministerelnök ur is, sőt annyira mosolyogtak, hogy már csaknem kacagtak ők ketten, amint ezt az Omke. a kereskedő szakemberek lapja észrevette és nagyon élesen szemére is hányta ezt az igen t. minister uraknak. Kiderült ugyanis, hogy amióta ezt az ujabb kreatúrát, a takarékkoronát életbeléptették, ez is teljesen ki van szolgáltatva a tőzsde technika fortélyainak. (Györki Imre : Azért találták ki ! Lendvai István: Megmondta ezt Czettler is, mint kormányt támogató !) Megmondták ezt már a parlamentben is, de megmondják a szakemberek is egymásután, kivétel nélkül és megmondják az érdekeltségek is. 1924 március 16-iki közleményében a nagyipar nyilatkozik és azt mondja, hogy: »a papir- és takarékkorona értékviszonyának megállapítása körül a legnagyobb súlya a tőzsdei árfolyamoknak van. Végeredményben tehát egy teljesen labilis alap dönti el a pénzértéket, hiszen a tőzsdei árfolyamok hullámzásánál az úgynevezett tőzsde-technika túlontúl nagy szerepet visz.« Ezt ajánlom a pénzügyminister-helyettes ur figyelmébe. Sokszor előfordul, hogy egy-egy utólag valótlannak bizonyult hir egészen más folyamatot ad a részvények árfejlődésének. Már pedig ennek alapján állapítják meg a takarékkoronát. Szakembereink, x>énzügyi kapacitásaink, valamint a kevésbé kapacitások véleménye és felfogása szerint, de a gyakorlat és az élet bizonyítéka szerint is a takarékkorona nemhogy azt a stabilitást adta volna meg, amelyet várt tőle a magyar kormány, hanem épen ellenkezőleg, stabilizálta a bizonytalanságot. Nem folytatom a kritikát, de magam is csodálkozom ezen, Czetller Jenő t. képviselőtársammal együtt, és kérem a magyar kormányt és a í. többséget, legyenek olyan szívesek és indokolják meg azt, miért volt szükség a takarékkoronára, erre az ujabb számolási értékre, amikor van nekünk törvényes számolási értékmérőnk, az arany. (Felkiáltások jobbfelől : Hol ? Hol f) Ha a Jegyintézet hiteleket akart kiadni, nem adhatott volna ki aranyparitáson, hogy aranyértékben fizessék vissza? Kérdem, t. képviselőtársaim, ha külkereskedelmi mérlegünket, ha költségvetésünket aranyértókben tudják összeállítani, miért ne tudna a Jegyintézet aranyértékben adni hiteleket, hogy aranyértékben is kapja vissza azokat. (Ugrón Gábor : Ehhez aranyfedezet kell !) Ehhez még nem kell aranyfedezet ; csak ahhoz kell, ha azt akarjuk, hogy papirkoronánknak is megfelelő aranyértéke legyen. Mondom, ehhez nem kell aranyfedezet, ha azonban kölcsönt adok, azt adhatom aranyértékben. Akkor nem következett volna be ez a súlyos válság, nem következett volna be az, hogy egyes intézetek száz- és százmilliárdokat zsebeltek be a nemzet testén. Ha kutatom azt, miért volt szükség a takarékkoronára, okvetlenül arra kell rájönnöm, —- mert annyira plauzibilis ez — hogy azért kreálta a magyar kormány a takarékkoronát és azért csinálta meg igy a valorizációt, mert utat és ajtót akart hagyni a pénzintézetig érdekeltségeknek a további spekulációra és az ujabb harácsolásokra. (Zaj jobbfelől.) Nem tudom máskép elképzelni a dolgot. A február 20-ika óta eltelt négy hét tanulságai azt bizonyítják, hogy a takarékkoronával ismét óriási spekuláció folyik és hogy az erős kezek ismét teleszívják magukat pénzzel a közönség rovására. Méltóztassanak megengedni, hogy ezek után én is foglalkozzam azzal a kérdéssel, mi történjék azzal a 7—800 milliárdos valorizálatlan kölcsönnel és mi történjék különösen azzal a 100 milliárdos valorizálatlan kölcsönnel, amelyet tudva a valorizációs rendelet megjelenése előtti két napon adott ki az Állami Jegyintézet. Súlyos vád hangzott el itt a kormánnyal szemben. (Lendvai István: Nem az első és nem az utolsó!) Czettler t. képviselőtársam azt mondotta, hogy tudták, — kellett is tudniok — hogy mi készül, mert a magyar pénzügyminister és a magyar kormány nem tárgyalt Csizmadia András képviselőtársammal és nem tárgyalt a többi képviselőkkel, hanem Krausz Simonnal és a többi bankdiktátorokkal, 5—6 emberrel tárgyalta meg az ország pénzügyi helyzetét. Ezeknek a bankembereknek feltétlenül tudomásuk volt arról, hogy kiadni készülnek egy valorizációs rendeletet. Hogyan van az, hogy az utolsó két napon, a rendelet megjelenése előtt, mégis 100 milliárd valorizálatlan kölcsönt vettek fel és adtak ki, aminek következtében az országot ez alatt a négy hét alatt 32 milliárd kár érte. (Felkiáltások balt elől: Hallatlan! Borzasztó!) Most olvastam az újságban, hogy Szovjetoroszországban az Iparbank igazgatóját 6 évi magánzárkás börtönre ítélték csak azért, mert valamivel kedvezményesebb hitelt adott ki a sógorának, vagy kinek. Mi jogállam vagyunk, mi alkotmányos keretek között működő állam vagyunk. (Lendvai István: Állítólag ! ) Ha itt megállapíttatik, — amint megállapitható az előadó ur es a pénzügyminister-helyettes ur beszédéből — hogy itt a valorizálatlan hitelek révén nagy nemzeti ajándékokat, súlyos milliárdokat adtak bizonyos érdekeltségeknek, akkor e felett ez a nemzetgyűlés nem térhet napirendre. Akkor itt el kell dönteni azt, ki felelős ezért, mert a nemzet kára meg kell. hogy térüljön. (Ugy van! bal felől.) Hallottam olyan hangokat a túloldalról, hogy a közgazdaságnak szüksége volt ezekre a hitelekre. Ez nem felel meg a valóságnak. A magyar közgazdaságnak hitelekre volt szüksége és van is szüksége, de nem nemzeti ajándékokra van szüksége. Jól tudom, hogy békében is adtak hiteleket, kellett is hiteleket adni, ez természetes, de ez nem egyenértékű a nemzeti ajándékokkal. Itt pedig az történt, hogy a kormány a jegyintézet által kiadatott 700 milliárd valorizálatlan kölcsönt, amelyet visszafizettek akkor, amikor az negyedét sem érte, vagyis az összeg háromnegyedrészét ezek a vállalatok zsebre tették. A magyar kormány és a Jegyintézet ezzel nem a közgazdaságot támogatta, mert a közgazdasági faktorok 70—80—100%-os kamattal kapták a jegyintézeti hitelt, hanem a magyar kormány ezzel a nagybankokat támogatta, ezt a spekulációnak adta. A magyar kormánynak ezért felelnie kell és miután a magyar kormányon nem tudjuk behajtani ezt az összeget kutya kötelessége a magyar kormánynak, hogy megnyugtassa a nemzetet és haladéktalanul gondoskodjék arról, hogy ezeket az óriási nemzeti ajándékokat, amelyeket a valorizálatlan hitelek által szereztek egyes vállalatok, visszaszerezzék a nemzet részére. A nemzet nyomorult, a nemzet szegény, a nem-