Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-257

A nemzetgyűlés 257. ülése 1924. hogy ezzel az egy gesztussal 1100 milliót adott oda a kartellnek óriási nagylelkűséggel a magyar állam. Ezzel az egy gesztussal többet, mint amennyit az egész évi termelésért a gazdák szerez­tek. 1100 millió korona az akkori koronában hihetet­len összeg volt. És a magyar állam nagylelkűsége odáig ment, hogs* ma sem tudjuk, mi történt a pénzzel és a cukorbizottság — mert még mindig ez kezelte ezt a dolgot — mit csinált vele. Hiszen ki is vonták az összes jutalékok kezelését a magyar állam ellenőrzése alól. A cukorbizottság tényleg dolgozott tovább s gazdálkodott ugy a cukorból befolyó jövedelemmel, ahogy neki jólesett. Érdekes volna tudni, hogy az 1920-ban és 1921-ben befolyt összegek kinek a kezén fordultak meg, hova folytak be, és hogy vájjon eljutottak-e oda, ahova rendel­tetve voltak, a magyar államkincstárba. (Lendvai István: Sok mindent nem tud még a nemzet!) Voltam bátor felhívni a nemzetgyűlés figyel­mét és rámutatni a multak bűneire, amikor a nagy kartellek, nagytrösztök csápjaikat kinyújt­ván, éreztetve, hogy itt szabad a vásár, hogy itt gazdálkodhatnak és garázdálkodhatnak tetszésük szerint, hihetetlenül meggazdagodtak a magyar nép munkájából és verejtékéből. De még min­dig nem érkeztünk el oda, t hogy a nemzet­gyűlés túlsó oldalán a kormánypárt részéről is önök felzúduljanak és kimondják a netovább í-ot. A nemzetgyűlés többségi pártja beletörődve abba a gondolatba, hogy teljes bizalommal viseltet a kormány iránt, teljesen rábízza magát, gazdál­kodjék az ugy az állam, vagyonával, ahogyan akar. Mikor ilyen hihetetlen visszaélések fordulnak elő, nem akad egy hang, amely követelné az élet minden vonalán a legradikálisabb purifikációt. (Lendvai István: Ma semmi sem hihetetlen!) Ne csak a kisemberek bűneit stigmatizálja az állam, hanem álljon oda a nagybankokkal, a hatalmasokkal, a trösztökkel és kartellekkel szem­ben is. És ezek a kormánypárti kisgazdák nem tudják, hogy nem lehet büntetlenül visszaélni egy nemzet, egy tompult és fásult nemzet türelmével? Hivatkozom arra a sajnálatos nyugtalankodásra, amely az ország különböző részein észlelheti, amiker a sanyargatott nincsetlen és lerongyoló­dott tömeg, amely már képtelen a testi ruhát a maga számára megszerezni s nem tudja hova forduljon, a nihil karjaiba veti magát. Nem csoda. Hiszen ígértek neki mindent, ígértek kisgazda uralmat, keresztény uralmat, és jött helyette a legrettenetesebb, legkérlelhetetlenebb és legbűnö­sebb uralom, mellyel szemben a kormány teljesen tehetetlen. (Lendvai István : Miért !) Érzi már a korinány, hogy tehetetlen, hogy hasonlit egy kor­mányos nélküli sajkához, amelyet az ár vihet oda, ahova akar. Ennek a kormányzatnak nem volt ereje talpára állani a hatalmasokkal szemben, ez a kormány máról holnapra helyezkedett a valo­rizálatlan hitelről a valorizált hitelre, csak azért, hogy pozicióban maradjon, ez a kormány nem bírhatja a nemzet többségének bizalmát ! (Szijj Bálint : Nincs benne tüz !) Igen, igazsága van t. képviselőtársamnak, nincs benne tűz, az igaz­ság tüze, (Lendvai István : És szíjat hasit a nem­zet hátából !) és nincs benne a nemzet szereteté­nek igazi tüze. Igenis, nines benne tüz, hogy szere­tettel és megértéssel intézné a magyarság tömegé­nek, a népnek és az országnak, a sorsát azzal a szeretettel és szociális megértéssel, amellyel a forradalmak után a nép szenvedő sokaságával szemben tartozott. Sajnos, a nemzetgyűlés több­sége és a kormányzat nem vonta le a forradalmak tanulságait. Sajnos, még mindig ugy van ebben az országban, hogy a szegény embert az ág is huzza, akivel senki nem törődik, legfeljebb az adó­kivető-bizottság. Járjuk csak a falvakat és nézzük meg, hogyan gondolkodik a magyar nép. évi már cru s hó 18-án, kedden. 36? Hivatkozom az én kerületemre. Beregben, amikor megjelent a kényszerkölesönre való fel­hivás, a szegény kisgazdák felhajtották a vásáros­naményi vásárra a tehenüket, el akarták adni értékes, nélkülözhetetlen jószágaikat, az utolsót is, csakhogy fizetési kötelességüknek eleget tegye­nek. Azonban épen mivel a felhajtás nagy volt és a kereslet kevés, igy az árak, leszöktek és kénytelenek voltak visszahajtani jószágaikat, nem akarván azokat elkótyavetyélni. A. kisembereken a kényszerkölcsönt most záros határidőn belül be kell hajtani, mikoracukorkartell,a malmok, a nagybankok milliárdos sápot húztak az államtól. Kötelességünk odaállni a kisemberek érdekeinek védelmére. Meg vagyok róla győződve, hogy az ország öt nagy bankja a mellényzsebéből ki tudná fizetni azt a kényszerkölcsönt és azt a külföldi kölesönt, amelyet egy könnyelmű, felületes, hozzá nem értő, gyengekezü pénzügyi kormányzat akar behajtani az ország verejtékes munkával dolgozó népétől. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) En­gedjék meg nekem, hogy akkor, amikor acukor­kartellek öntudatos visszaélő politikájára és pénz­ügyi manipulációjára rámutatok, utaljak az ujabb időben előfordult csempészetekre is. Nem a szombathelyi textilcsempészetről beszélek most, hanem azokról, amelyekkel mindennap tele van­nak az újságok hasábjai és amelyekkel kapcsolat­ban fantasztikus összegekről olvasunk. Azt olvas­suk, hogy drága arany ékszereket csempésznek ki, az ország utolsó tartalékait, még pedig meg­vásárolt tisztviselők segítségével. (Zaj a balközé­pen.) Távol legyen tőlem, hogy egy pillanatig is védelmembe vegyem a bűnt bárkinek részéről és bármely oldalról követtessék is az el. Elitélem azokat a tisztviselőket, akik rávetik magukat erre a szegény magyar államra, amelyet ilyen szörnyű sorsra juttatott vezetőinek köny­nyelmű politikája s mint a piócák a testből a vért, ugy szívják ki az országból azt a kevés életerőt, ami még benne megmaradt; mondom, távol áll tőlem, hogy védelmembe vegyem azokat a tiszt­viselőket, akik eladják lelküket és meggyőződésü­ket. (Lendvaiűstván: Magasabb példákon okulva!) akik eszközül dobják oda magukat, hogy segítse­nek még jobban tönkretenni, elpusztítani ezt az országot. (Kiss Menyhért: Eskütt ur és társai!) De ha a szegény nélkülöző, rosszul fizetett tiszt­viselő bűnbeesése és a gazdag milliárdos zsidó kereskedők cselvető gazsága között kell mérlegel­nem és igazságot szolgáltatnom, nem lehetek annyira igazságtalan, hogy azt ne mondjam: Jaj azoknak a szegény tisztviselőknek, akik a meg­próbáltatásban nem bizonyultak erőseknek, de még ezerszerte jajabb kell hogy legyen azon gazda­goknak, akik nem a mindennapi kenyérért vesz­tegettek, hanem azért, hogy még egy autóval, még egy palotával, még egy luxusvillával többjük legyen. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Az igen tisztelt Nemzetgyűlés egyik oldaláról azt a tendenciózus beállítást látom, hogy mindig a magyar tisztviselői kart akarják áldozatul oda­dobni. Hát én is azt mondom, igenis vesszen, hulljon a féi'gese, mi sohasem fogjuk őket azért védeni és sohasem fogjuk mentségükül felhozni azt, hogy magyarok és keresztények, csupán azt mondjuk, hogy szegény kisemberek, akiknek bűn­hődniök kell, mert visszaéltek hatalmukkal. Ugyan­akkor azonban kérlelhetetlen szigorral kell hogy követeljük azt is, hogy a kormány ezerszeres szigorral sújtson büntető ostorával a nagyokra, a hatalmasokra, a milliárdokat szerző kufárokra és kereskedőkre és ne üljön le velük alkudozni, hogy mennyivel válthatják meg bűneiket. Vagyon­vesztéssel sújtsa őket, mert ezek számára a gálya­rabság volna egyedüli méltó büntetés. (Lendvai István: Kár hogy hiába követeljük!) Azt valljuk,

Next

/
Thumbnails
Contents