Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-255

i*:H -A nemzet gyűlés 255. illése L9S4, év? március hó 13-án

f csütörtökön. zetgyülést, méltóztatik-e az indítványt elfogadni, igen vagy nem í (Igen ! Nem !) Kérem azokat a képviselő urakat, akik elfogadják, szíveskedjenek felállni. (Megtörténik.) Többség ! Kimondom a határozatot, hogv a nemzetgyűlés Rubinek István képviselő urnák és társainak sürgősségi indítványát elfogadja s igy a korona értékcsökkenésének meggátlására irányuló egyes intézkedésekről szóló törvényjavaslat tárgyalásának tartamára a sürgősség' nyomban életbe lép. Napirend szerint következik a korona értékcsökkenésének meggátlására irányuló egyes intézkedésekről szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. Szólásra következik? Csík József jegyző: örffy Imre! Örffy Imre : T. Nemzetgyűlés ! (Halljuk ! Halljuk! jobbfelől.) Kötelességemnek tartom a napirenden lévő törvényjavaslatnak taglalása előtt annak a pártnak a nevében, melyhez tartozni szerencsém van, kijelenteni, hogy a javaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Helyeslés jobbfeíől.) Követni akarom azt a szisztémát, amelyet eddig követtek az előttem szólott képviselő urak, abban a vonatkozásban, hogy a két tárgyat, t. i a javaslat kettős tárgyát külön taglalom. Előre is bejelentem, hogy miután a kényszerkölcsön önálló és külön probléma, amely probléma rendezésével úgyis külön törvényjavaslat fog foglalkozni, erre a kérdésre csak egészen röviden akarok kitérni. Nem akarnám követni az előttem szólott legtöbb képviselő urnák azt a szisztémáját, hogy meglehetősen tág- körben, a gazdasági élet majdnem minden vonatkozásában tárgyalták ezt a kérdést. Nem tehetem ezt főképen a parlamenti időökononiia szempontjából sem, és azért sem, mert hiszen igaz az, hogy a pénz a maga erejével és a maga lényegénél fogva a gazdasági élet egész területén érezteti hatalmát, mégis nagyon szeretnék szigorúan — logikailag, elméletileg és gyakorlatilag is —- magánál a valorizáció tényénél maradni. Kerülni szeretnék mindenféle szubjektív megjegyzést és teljesen objektive szeretném a kérdést tárgyalni, tisztán pénzügyi szempontból, mert nagy súlyt fektetek arra, hogy ezek a kérdések — pénzügyiek és közgazdaságiak egyaránt — minden szén vedéi yességtől mentesen tárgy altassanak, mert hiszen ez az ügynek csak előnyére lehet. A valorizációról igen sokat beszéltek a Házon kivül és a Házban. Ugy találom, hogy az utóbbi időben ezt a fogalmat kissé összekuszálták, ezért nem találom egészen tárgytalannak, illetőleg céltalannak, ha a valorizáció elméleti lényegére röviden kitérek. Ez a következő: Mint méltóztatnak tudni, a háború utáni közgazdasági életJben egy- egészen sajátságos tünet látható. Ez a tünet abban áll, hogy a pénznlek a békés állapotokban két közös és elválaszthatatlan jelleg-e, t. i. értékmérő és vásárlóereje lassanként kezdett kettéválni. Ezt már előttünk lassanként észrevették német elméleti tudósok Berlinben, illetőleg Németország*ban és megállapították, hogy az értékmérő és a vásárlóerő, amely azelőtt teljesen parallel egymásmellett haladt a pénznél, lassan szétvált. Megfigyelhettük ezt a pénzünk értéktelenedésénél mi is. A pénz devalválódásával a rendelkezésre álló összpénzérték mindig kevesebb lett, és az a különös helyzet állt elő, hogy akkor, amikor a pénzérték erősen lecsökkent, épen akkor drág;ult a pénz. A kosztpénz feltűnése is arra mutat, hogy ez a két jelenség nem feltétlenül együttjáró, hanem egymástól elválasztható. Nézzük, mi történt most már a valorizációval? A valorizációval az történt, hogy a kormány a pénznek ezt a két tulajdonságát mesterségesen kettéválasztotta. Ezentúl a papírkorona és a takarékkorona két egészen különböző pénzzé vált, illetőleg a takarékkorona ezentúl értékmérő lesz, a papírkorona pedig megszűnik, — legalábbis közvetlenül — értékmérő tényezővé lenni a gazdasági életben. Ez elméletileg, — lehetőleg- redukálva — a mai helyzet a takarékkoronát illetőleg. Ennek az elméleti megállapitásnak további következményeit én most nem akarom levonni, csak azokkal a gyakoriati következményekkel szeretnék röviden foglalkozni, amelyeket a gazdasági és pénzügyi életben a takarékkorona intézményének behozatala maga után von. Mint minden mesterséges intézkedés és a gazda sági életben, nagyon természetesen ez is káros következményekkel jár (Ugy van! Ugy van! balfelől.) és nekünk természetesen mindent el kell követnünk, hogy ezeket a káros következményeket a gazdasági életből addig is, amíg a takarékkorona intézménye fennáll, lehetőleg ki kapcsoljuk. Nagyon sokan hangsúlyozzák azt a különös tételt, hogy a valorizáció nem jelent stabilizációt. Ezt mindnyájan nagyon jól tudjuk. Részünkről senki sem állította azt, hogy ez a két fogalom egymást fedi. Hiszen — amint említeni bátor voltam, — a valorizáció mesterséges intézkedés, mig a stabilizáció, a pénz állandósítása, a közgazdasági élet egy autonóm megnyilatkozása, amely minden mesterséges intézkedés nélkül is és csakis ilyen intézkedések nélkül állhat be a gazdasági életben. Ha tehát itt ennél az elméleti kérdésnél még* egypár szempontot megemlítek, csak azért teszem, mert Beck t. képviselőtársam, akinek felszólalása — objektive megállapítom, — igen nívós és sok tekintetben igen meggyőző is voit, hivatkozott egy-két elméleti okra, amelyek — szerinte — a valorizációt tényleg nagyon odiózussá teszik. Hivatkozott egy pénzügyi szakemberünkre, inkább elméleti emberre, ugy tudom, Imrédy Bélára, — aki különösen két szempontból tartotta veszedelmesnek a valorizációt a közgazdasági életben. Jelzem, hogy mindkét érvelése nagyon plauzibilis és első pillanatra megvesztegető, de azután, ha a gyakorlati életben nézzük ezeket az aggályokat, amelyeket Imrédy talán még akkor állított fel, amikor a valorizáció még egyáltalában nem volt bevezetve az életbe, vagy csak egypár napos volt, akkor ugy találjuk, hogy ezek az aggályok nem állják meg helyüket. Első aggálya az volt, hogy mig a korona külső és belső vásárlóereje egymástól tényleg független volt — s kétségtelen, hogy a külső és belső vásárlóerő függetlensége nagyon sok előnyt is jelentett az országban, különösen a fixfizetésü alkalmazottakra — addig a külső vasárlóerőnek katasztrofális esése nem követte a belső vásárlóerő esését. Én épen ellenkezőleg látom ezt a kérdést a gyakorlatban. A valorizációnál épen az a cél, hogy az a bizonyos esés, amely katasztrofálisan jelentkezett az utolsó időkben, mérsékeltessék. Az esés teljes megszüntetése lehetetlen, — mert ehhez, mint alább kifejtem, egészen más intézkedések is volnának szükségesek, — hanem hogy féket alkalmazzunk, hogy ezek az esések, lefelé csúszások lassabbakká legyenek, hogy az ellentétek a máról-holnapra való áreséseknél ne legyenek