Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-254

284 14 nemzetgyűlés 254. ülése 1924 Elnök: Az interpelláció kiadatik a pénzügyminister urnák. Ki a következő interpelláló? Csík József fegyző: Farkas Tibor! Farkas Tibor: T. Nemzetgyűlés! A kormány most tárgyalt a külföldi bizottsággal arról, hogy az öt félévre aranykoronában megállapítandó költségvetésbe milyen tételek és milyen összegben vehetők fel. Ugyanakkor a mai napon megjelenik egy rendelet, amely szabályozza a magyar állam egyik súlyos terhét, de amellett egyik legsúlyosabb kötelességét is azokkal szemben, akik a háborúban kötelességteljesités közben testi épségükben súlyos kárt szenvedtek. Ezt a szabályozást, amellyel a megjelent rendelet a rokkantügyet kezeli ugy, hogy 100%-kal felemeli az előbbi tételeket, egészen őszintén szólva, megfelelőnek nem tartom. E rendelet alapján ugyanis a 25%-os keresetképtelen kap 72.000 korona évi járulékot, a legalább 50%-os keresetképtelen 216.000 koronát, a legalább 75 %-os ! keresetcsökkenésben szenvedő kap 630.000 koronát, a 100%-os rokkant pedig végeredményben 1.440.000 koronát kap. Ezeket az összegeket, mondom, nem tartom megfelelőknek azon egyszerű oknál fogva, mert egy teljesen tönkre tett egyénnek, még ha az az egyén egyedül áll is, a mai viszonyok között négy és fél métermázsa búza ellenértéke évi fentartására nem elegendő. Azt hiszem, ezt bővebben indokolnom szükségtelen. A magam részéről nem tartom helyesnek azt az elvet, amely ebben a rendeletben megvalósul, hogy t. i. teljesen eltekintenek attól, hogy az illető hadirokkantnak van-e más kereseti forrása, vagyona vagy nincs. Én nem állitom azt, hogy ha az állam talán rendezett viszonyok között volna, nem lenne különbség tehető a között a hadirokkant között, akinek más eltartási lehetősége nincs és megélhetése biztositva nincs és a között, akinek e biztositása megvan, (Reischl Richárd: Itt van a hiba!) Ha azonban normális viszonyok között mindez, minthogy erkölcsi kötelességről van szó, hogy egy állam teljesen a tönk szélén áll, nem helyes megoldás az, hogy azért, hogy mi egyforma kézzel mérjünk, ugy mérünk, hogy az, aki egyáltalában a tönk szélén áll és akinek exisztenciája abszolúte biztositva nincsen, szenvedjen azért, hogy esetleg a másiknak is nyújt az állam bizonyos alamizsna jellegű segélyt, amely az illető egyéb jövedelméhez viszonyítva, relatíve csekély. Már most a kérdés, amely szerintem fontos volna, a következő: ha a kormány e tárgyalások folyamán megállapodik a bizottsággal abban, hogy Magyarországon a rokkant-ügyre felvehető az állam költségvetésébe ennyi és ennyi aranykorona, akkor nem látom e mai helyzetben a valószínűségét annak, r hogy mi ezen változtathassunk. Épen ezért intézem kérdéseimet és interpellációmat a népjóléti minister úrhoz, amely interpelláció a következőképen szól (olvassa): »Hajlandó-e a minister ur a nemzetgyűlés tudomására hozni azokat az irányelveket, amelyek a kormányt az 1900/1924. ministerelnöki rendelet kiadásánál vezették? Tekintettel arra, hogy most van folyamatban az öt féléves költségvetés összeállítása, milyen alapon állítja be a kormány a rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ellátására szükséges összeg előirányzatát? Módjában lesz-e a nemzetgyűlésnek ezen az előirányzaton változtatni, illetve az előirányzott összeget a létminimumnak megfelően felemelni ?« Én részemről ezt az utolsó kérdést tartom a legfontosabbnak, és csak arra kérem a kormányt, hogy amennyiben ennek lehetősége meg van, minden esetre igyekezzék költségvetésébe olyan' tételt beáílitani és minden módon megnyerni a bizottság -véleményét vagy jóváhagyó véleményét évi március hó 12-én, szerdán. ehhez a/ összeghez, mert azt hiszem, hogy még ez a koldus és nyomorult állam is megkivánhatiá, hogy ezeket a tartozásokat, amelyek mégis becsületbeli tartozások, békében nyugodtan engedjék teljesíteni. Azt hiszem, ha általában mindenkor humanizmusról beszélünk és humanizmus van minden szóban és cikkben, amelyet olvasunk Európaszerte, és nagyon sokszor halljuk, hogy mindenütt keresztény elveket alkalmazzunk, akkor azt hiszem, hogy igen is joggal megkívánhatjuk azt, hogy ne akarjon gazdagodni a győztes államok összesége ilyen viszonyok között egy olyan országon, amelynek még minden körülmények között vannak olyan tartozásai, amelyek nemcsak az ő hibájából keletkeztek, hanem amely tartozások, azt hiszem, ha egyáltalában emberiségről és humanizmusról beszélünk, többé-kevésbé szolidáris tartozásai az egész európai művelt világnak. Elnök: Az interpelláció kiadatik a népjóléti minister urnák. Ki a következő interpelláló? Csik József jegyző: Pikier Emil ! Pikier Emil: T. Nemzetgyűlés! Zsirkay János t. képviselő ur ma előterjesztett interpellációjában szóvá tette a pénzintézeti és magántisztviselőknek általában a szomorúnál is szomorúbb gazdasági helyzetét. Hiszen a mai gazdasági helyzet sok mindent tesz megérthetővé és niegmagyarázhatóvá, az a nyomorúság azonban, az a gazdasági elmaradottság, amelyben ma Magyarországon a dolgozó emberek sínylődnek, nem érte volna el ezt a fokát, ha a gazdasági erők szabad játékában ugyanazzal a szervezkedési szabadsággal rendelkeznének az alkalmazottak, a tisztviselők és a munkások, amilyen szervezkedési szabadság felett rendelkezik a nagytőke, a bank nagytőke, az ipari nagytőke ós a földbirtok nagytőke. Yárnai t. képviselőtársam mai előadása alapján, de azt hiszem amúgy is tudja a Ház legtöbb tagja, hogy a nagybankok, a nagy pénzintézetek a valorizálatlan hitelek folytán milyen óriási nyereségekre tettek szert és egyébként is a romló valuta milyen nagyszerű üzleti konkjunkturát jelentett számukra. Amikor ezek a nagy bankintézetek az ország többi lakosságának több társadalmi osztályának és gazdasági egyedének rovására óriási hasznokat vágtak zsebre nemzeti ajándékok formájában, ugyanakkor elég lelkiismeretlenek és embertelenek voltak ahhoz, hogy tisztviselőiknek és munkatársaiknak, akik pedig a nap legnagyobb részében ott görnyednek az íróasztal mellett, tisztességes emberi megélhetését sem biztosították ós ma sem biztositják. A ministerelnök ur kifejtette egyszer, — erre Zsirkay t. képviselőtársam is alludált — hogy a kormánynak nincs módjában a munkabérek szabályozására ingerenciát gyakorolni. Hát, t. Nemzetgyűlés, ez óriási tévedés. A kormánynak nemcsak módjában van, de egyenes kötelessége is volna, hogy igenis ingerenciát gyakoroljon ebben a tekintetben, mert nemcsak a mérlegekben kimutatott nyereségek, de a valóságos nyereségek is megfelelő szakértői szemle és az ügymenetbe A^aló betekintés utján megállapíthatók, s a kormány igy kötelezhetné, ha nem is törvény, de erkölcsi nyomás alapján a nagybankokat arra,, hogy alkalmazottaikat emberséges módon fizessék. Ha már a kormány ezt elmulasztotta és ebben az irányban semmiféle nyomást a bankokra gyakorolni nem akar, akkor legalább tegye lehetővé e szerencsétlen kiuzsorázott tisztviselőknek, e szerencsétlen intelligens embereknek, akiknek kulturális igényeik is vannak, akik nemcsak a száraz kenyérért akarnának dolgozni, akiknek nemcsak ruha kell, hanem egy kis könyv, egy kis szórakozás, egy kis kultúra is kell, tegye lehetővé e szerencsétlen alkalmazottaknak, hogy ügyesbajos