Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-250

'A nemzetgyűlés 250. ülése 1924. évi március hó 5-én, szerdán. 183 äniligy is homályos fogalmazást pedig végkép nem tudták megérteni. Mi történt! Az idei év elején valamennyien kaptak egy felszólítást a pénzügy igazgatóságtól, hogy miután ők nem jelentették be azt, hogy nincs nekik külföldi pénzük, ennek következtében 30.000 korona birságot kötelesek fejenkint fizetni, ha pedig ezt megfeiebbezni óhajtják, akkor 20.000 koronás bélyeget kell arra a felebbezésre tenni. Még nagyon irgalmas dolog a pénzügyigazgatóságtól, hogy most legalább erre figyelmeztette az iparos- és egyúttal — mondom — a kisgazdatársadalmat is, hogy a 20.000 koronás bélyegről pedig meg ne feledkezzék. Ugyanilyen gondossággal azon az eredeti blankettán kellett volna megirni és felhívni mindenféle hatóság és testűjét figyelmét, hogy azoknak is jelentést kell tenniök, akik külföldi pénzértékkel nem rendelkeznek. Most ezek a megterhelt kisgazdák és iparosok, akik 59.000 koronát fognak mindenesetre fizetni a bírság címén a felebbezéssel együtt, — ha egyáltalában felebbezni fognak — jórészt kénytelenek lesznek megint ügyvédhez menni, aki valószínűleg nem tudom hány takarékkoronát fog rajtuk ezért behajtani. Ha ennek az iparostársadalomnak, amely úgyis annyira meg van terhelve, amelyre az állam folvton csak adóterheket rakott, s amelynek az állam soha állami hitelt nem adott, most még ilyen apró kis dolgokért, ilyen az életbe nem való lehetetlen dolgokért megint 100.000 koronát kell adnia, mit méltóztatnak gondolni: hogy fogja ez szolgálni a lelkeknek azt a békéjét, amelyet olyan szépen és olyan előkelően tudott itt hangsúlyozni előttünk az igen t. Bethlen-kormány ministerelnökhelyettes-nagyprépostja. (Derültség.) Január 27-én volt az Ipartestületek Országos Szövetségének nagygyűlése, ezt nyomon követte 1924 február hó 25-én a Keresztény Iparosok Országos Szövetségének iparos-nagygyűlése. Ez a keresztény iparos nagygyűlés már abban a szerencsés helyzetben volt az előző nagygyűléshez képest, hogy tudomása volt arról a nemzeti ajándékról, amellyel a Bethlen-kormány úgynevezett kényszerkölcsön alakjában elsősorban megint ennek a becsületes, dolgozó és lerongyolt, maholnap kivándorolni kényszerülő iparostársadalomnak kedveskedett. Ennek a keresztény iparos nagygyűlésnek egyhangúan hozott határozati javaslatát azért bátorkodom felolvasni, hogy méltóztassék megtudni azt, amit az imént is mondottam, hogy nem mindig megcsontosodott ellenzékiség tőlünk, amit mi mondunk, hanem hogy igenis az ország dolgozó és nem siboló, nem részvényező, nem panamázó elemei, hogyan gondolkoznak. Ez a nagygyűlés egyhangúlag kimondotta azt, bogy: »az ipari termelés folytatásához elkerülhetetlenül szükséges egy állandó értékmérő alkalmazása, mert enélkül a kalkuláció lehetetlen. A valorizáció teljes alkalmazását követeli minden vonalon, különösen pedig a közmunkáknál, azok kifizetésénél. A kényszerkölcsön alapjául ne az amúgy is igazságtalanul erősen sújtott iparosság jövedelemadója, hanem igenis a vagyonadó szolgáljon.« Feltűnő módon találkozik itt a keresztény iparosság véleménye igen t. Nagy Emil képviselőtársam véleményével, aki ez igazmondás alapján kénytelen volt kiválni a Bethlen-kabinetből. »Az elkerülhetetlenül beálló gazdasági stagnáció enyhítésére megfelelő és a kisiparosság által elvégezhető közmunkák kiadását is követeli ez a határozati javaslat, azután követeli a kézmüiparosság részére olcsó állami hitel biztosítását.« Ez a pont a legelemibb követelés attól a dolgozó keresztény iparostársadalomtól. Hogy itt az államnak, annak az állami hatalomnak, amely, ismétlem, kereszténynek és nemzetinek mondja magát, mindig csak a Iegdologtalanabb, a legléhább sibertársadalom számára legyenek milliárdjai és soha a dolgozó iparosság számára, ez képtelenség. Végül hatodszor követeli a határozat »a kényszerkölcsönnel kapcsolatosan a kisexisztenciák védelmét és a kölcsön terheinek azokra a gazdasági tényezőkre való hárítását, amelyet valorizálatlan hitel igénybevételével óriási jövedelmeket és nagy vagyonokat halmoztak össze.« Mindezen előadottak alapján és figyelembe véve azt a nemzetnevelő és nemzeterkölcsi szempontból is veszedelmes helyzetet, hogy ha az iparossággal tovább is ugy bánnak, az iparosság lassanként elproletarizálódik, kénytelen műhelyét feladni, kénytelen ipari munkát vállalni s ilyen alapon odakerül azután a destrukció karjaiba, ezen az alapon előterjesztem a következő interpellációt a kormányhoz (olvassa): »1. Hajlandó-e a m. kir. kormány sürgősen orvosolni a kis-, közép- és kézművesiparosság sérelmeit azokkal az eszközökkel, amelyeket az Ipartestületek Országos Szövetsége 1924 január 27-iki és a Keresztény Iparosok Országos Szövetsége 1924 február 25-iki nagygyűlésének határozatai megjelölnek ? 2. Hajlandó-e a magyar királyi kormány pénzügyi és egyéb intézkedéseiben fokozottabb módon tekintettel lenni az iparosság érdekeire, amelyek egyúttal egyetemes nemzeti érdekeket jelentenek ?« T. Nemzetgyűlés ! Beterjesztettem ezt az interpellációt az iparostársadalom iránt való legteljesebb szeretettel, lelkesedéssel és viszont ez interpelláció sorsa iránt táplált legteljesebb reménytelenséggel. Mióta vállamra az a nagyon terhes és súlyos szerencse hárult, ^ hogy innen, az ülésteremből közvetlenül szemlélhetem ennek a nemzetgyűlésnek a munkarendjét és lelkiségét, azóta azt látom, hogy a legreménytelenebb dolog pedig ebben a nemzetgyűlésben interpellálni. (Szomjas Gusztáv: Akkor miért teszi? — Haller István: Mert kötelességet kell teljesítenie!) Nagyon megértem azt, hogy ez a rendszer, amely ma uralmon van, az egyik, a szombati interpelláeiós napot eltüntette, eltörölte. Ha egy héten csak egy napra, a szerdai napra marad az interpellációk előterjesztése, a nemzet sérelmeinek és jajkiáltásaiaak feltárása, akkor az interpellációknak csak kétféle sorsuk lehet: vagy egyáltalában nem felelnek azokra, vagy pedig ha felelnek is, úgynevezett kitérő válasszal elintézik, de a nemzetre nézve eleven valósággá, a sérelmek gyógyításává egyetlenegy ilyen megadott ministeri felelet sem változott. Ennek következtében én itt. a nemzet szine előtt megmondom annak a dolgozó keresztény iparosságnak, megmondom azoknak a mi derék iparos bajtársainknak. — akik mindenféle hajsza után most reménytelenül, egy kónyszerkölcsönnel is megterheltetnek, vagy leproletarizálódnak s belezüllenek a legteljesebb erkölcsi válságba, vagy kénytelenek innen, Magyarországból kivándorolni, — hogy reménytelennek tekintem magam is ezt a felszólalásomat, amely pedig sérelmeiknek igazán csak elenyésző százalékát tartalmazza. Mostanában — ismétlem — nagyon divatossá lett itt az a szó, hogy »takarék.« Hát én azt mondom a mi iparos társadalmunknak is, hogy majd csak akkor lehet itt rend, ha csakugyan egy takarékkormány fog idejönni, amelynek gazdasági koncepcióját az az erkölcsi koncepció fogja igazgatni és irányítani, (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) hogy takarékoskodjék a dolgozó, a vallásos és hazafias elemeknek vérével, verejtékével és életével, ne pedig azt cselekedje keresztény nemzeti irányzat címén, hogy épen a dolgozó becsületes,