Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.
Ülésnapok - 1922-250
A nemzetgyűlés 250. ülése .1924. évi március hó 5-en, szerdán. 167 letek kielégítésére. Látjuk is, hogy már az elmúlt heti klíringnél az azelőtti heti kiutalásoknak csak egy negyedrészét bocsátották rendelkezésre, most pedig mint óriási eredményt hirdetik, hogy két és fél millió svájci frank áll ezen a héten rendelkezésre erre a célra. Már pedig — amint mondottam — valorizációt csinálni és a devizaforgalmat fel nem szabaditani azon korlátok között, melyekre mindannyiunk meggyőződése szerint szükség van, t. i. hogy értékpapírok kiajánlása, magyar korona kiajánlása s az igényjogosultság megállapítása továbbra is fentartassék a devizaközpontnak, mondom, ezen korlátokon belül a devizaforgalmat fel nem szabadítani, de a valorizációt és a takarékkoronát megcsinálni és az életbe átvinni, káros következményekkel is járhat, mert ha nem lesz rendelkezésre elég deviza s a devizaforgalmat megnyitjuk, — már pedig- meg kell nyitni, mert enélkül nincs valorizáció — akkor itt újra olyan hihetetlen infláció fog_ bekövetkezni, amely a papirkoronát valóban teljesen elértékteleniti és fizetési eszköz természetétől is véglegesen megfosztja. Ezt gondolják át a mértékadó körök és tényezők az utolsó órák utolsó percében; (Lendvai István : Jó lenne egy takarékminister is !) ne felejtsék el, hogy ezeknek az intézményeknek létesitésével ugy járhatnak, mint Gőthe bűvészinasa, aki felidézte ugyan a szellemeket, de végül nem volt képes úrrá lenni rajtuk. Vigyázzanak a t. minister urak arra, hogy ezek az experimentumok, amelyek igazán az ország vérébe és húsába vágnak, s az ország életével játszanak, ugy történjenek meg, hogy abból közös kívánságukra, mindannyiunk egyöntetű óhajára csak üdv és eredmény fakadjon. Én azonban — sajnos — az előrelátásnak ugyanazt a hiányát látom a legutóbbi hetek intézkedéseiben is, amelyre volt szerencsém beszédem folyamán utalni, hogy hiányzott az utóbbi évek egész közgazdasági politikájából. Folyton azt halljuk, hogy nem lehetséges bizonyos előre megállapított programm egyes fázisait előbb megvalósítani, mint ahogy arra nézve megegyezés történt a népszövetséggel. Ezért vonakodott Kállay igen t. képviselőtársunk például a kényszerkölcsön behajtásával s az idevonatkozó javaslat benyújtásával is a legutolsó pillanatig, s íme látjuk, hogy nem omlott össze a világ és nem következett semmiféle szerencsétlenség abból, hogy mielőtt a szakértő urak ide érkeztek s mielőtt a főkomisszárius úrral megállapodás létrejött volna, mégis a sürgető szükség parancsa következtében a belső kölcsön felvételére is az előre megállapított programmnál előbb került a sor- Ha ezt vették volna tekintetbe, ha ezt előbb kisérelték volna meg, ha ezeknek az intézkedéseknek sorrendjét meggyorsították volna, ha Kállay t. képviselő urnák Parisból való hazaérkezése után nyomban foganatba is vették volna ezeket az intézkedéseket, ha akkor gondoltak volna a járadékbank és ennek keretében a járadékmárkához hasonló intézmény megvalósítására, azt hiszem, a magyar gazdasági életet srdyos megrázkódtatásoktól óvhatták volna meg. Ma már csak két eshetőség van. Az egyik az, hogy simán megy a belső kölcsön, és gyorsan kapunk igen kiadós és busás arany kölcsönelőleget. Ha ilyen simán megy a dolog, akkor nézetem szerint valorizációra és takarékkoronára nincs szükség. Ha pedig a kölcsönt nem kapjuk meg a legrövidebb idő alatt, — amint természetes, hogy annak folyósítása a következő hónapokban nem várható s az én számitásom szerint augusztus előtt nem is fog bekövetkezni — és ha az önálló jegybank fel is fog állíttatni, annak effektiv működése ennél előbb nem fog megkezdődni: akkor pedig ki vagyunk téve olyan megrázkódásoknak, amelyeken a valorizáció és a takarékkorona intézménye nem fog átsegíteni. Ilyen körülmények között azzal fejezem be szavaimat, hogy az a kritika, amelyet az elmúlt évek pénzügyi politikája felett igyekeztem gyakorolni, tárgyilagos kritika kivánt lenni. Bennünket itt az ellenzéken — meggyőződésem szerint mindannyiunkat — az az óhaj s az a kivánság vezet, hogy ezzel a kritikával is szolgáljuk azt az ügyet, amely pártkülönbség nélkül mindanynyiunk ügye: az ország gazdasági életének regenerálását. A törvényjavaslatot nem fogadom el. (Élénk helyeslés és éljenzés a középen és a baloldalon.) Elnök : Szólásra következik ? Bodó János jegyző : Erdélyi Aladár Î (Nincs itt !) Elnök : A képviselő ur nincs jelen. Következik ! Bodó János jegyző : Szakács Andor ! (Felkiáltás half elöl : Szünetet kérünk !) Elnök: Az ülést 5 percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Szakács Andor képviselő urat illeti a szó. Szakács Andor : T. Nemzetgyűlés ! Az után a nagyszabású és értékes gazdaság-pénzügyi fejtegetés után, melyet Beck Lajos t. képviselőtársunktól hallottunk, és amely az előttünk fekvő kérdést gazdaság-pénzügyi tekintetben a legtöbb oldalról megvilágította, engedje meg a t. Nemzetgyűlés, hogy én ennek a kérdés-komplexumnak inkább alkotmányjogi és politikai részével foglalkozzam. Kétségtelen dolog, hogy ezt az u. n. kényszerkölcsönt, amely rendkívül váratlan, meglepetésszerű, hirtelen megadóztatása, rendkívül súlyos megterheltetése a magyar közönségnek, egy alkalmi ok váltotta ki. Nem tervszerű pénzügyi politikából, hanem a korona Zürichben jegyzett értékének szándékos leeresztése következtében beállott pánik hatása alatt határozta el a kormány, hogy hozzányúl ehhez a kényszerítő rendszabályhoz, hogy ezáltal a korona további romlását és a drágaság további emelkedését megakadályozza. Rajta van az alkalmi abszolutisztikus intézkedésnek minden lehetetlen bélyege. Először is a világnak semmiféle kormánya nem lehet feljogositva reá, legkevésbé pedig a magyar kormány, alkotmányunk értelmében, hogy ilyen siílyos adókat jelentő közterheket önhatalmúlag, abszolutisztikus módon hárítson rá az ország lakosságára. Még akkor is, ha a nemzetgyűlés nincs együtt, meg kell kísérelnie a kormánynak, ha ilyen rendkívüli segitő eszközökre van szükség, hogy a társadalom teherbiró rétegeinek önkéntes hozzájárulásával teremtse elő a szükségelt összegeket. Erre Ausztriában is láttunk példát, amikor Seipel osztrák kancellár összehívta a bécsi nagytőké-érdekeltségeket, utalt előttük a kormányzat, az állam súlyos helyzetére, a belföldi kölcsön szükségességére, de nem törvénytpótló vagy törvénybe ütköző rendelettel szedte be ezt a kölcsönt, hanem igenis megmondta a nagytőkének, hogy ha nem segit az országon, olyan súlyos viszonyok következnek be, hogy a kormány nem állhat jót, vájjon az utca a drágaság által nélkülözésbe, Ínségbe kerülő tömegek nem fognak-e erőszakosan fellépni s nem forradalom kitörésével segitik-e át az országot ezen a súlyos pénzügyi válságon. (Lendvai István: Nálunk fordítva, a fórradalomig akarják vinni!) így az osztrák kormány szépen, barátságos megbeszélés folyamán egy éjszaka biztosította Ausztria számára a szükséges kölcsönt.
