Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-250

~Â nemzetgyűlés 250. ülése 1924. évi március hó 5-én, szerdán. 163 hiányában egyáltalában képtelenek vagyunk exportra, mert tőlünk jelentékenyen magasabb vámot követelnek, mint a többi cukor-exportáló államtól. De ne feledjük, hogy a cukorrépának nagy jelentősége van többtermelés szempontjából is, (Ugy van! balfelöl.) és abban a pillanatban, amikor a cukorexport lehetőségét megszüntetik vagy ilyen mértékben lecsökkentik, ezzel befelé két szempontból káros cselekményt követnek el. Először a termelés annyiszor hangoztatott fokozását megbénitjuk, a föld intenzív müvelését ezzel is akadályozván, (Ugy van ! balfelöl.) másodszor a cukor belső fogyasztását is meglazítjuk, ami által közegészségi szempontból — csak a rachitisra gondolok — nagyon rossz szolgálatot teszünk. Az állam rossz gazdasági politikája, az állami haszonrészesedések, a fogyasztási és forgalmi adók, eltekintve a vámpolitikától, e téren szintén bénitólag hatnak cukorexportunkra. (ügy van ! balfelöl.) E nagy nehézségek és a kellő szerződések hiánya miatt a jó termések nem tudták megszülni a maguk eredményét. T. Nemzetgyűlés! Mi a gazdasági politikánkban nem gyógyitó politikát inauguráltunk, — nem is szólva arról, hogy békitő politikát sem — a mi utolsó évi pénzügyi politikánk állandó védekezési politika volt a pénz romlásával szemben. Nem láttunk mást, nem vigyáztunk másra, mással nem álmodtunk, lidércnyomásként nehezedett ránk a pénzromlás réme s ahelyett hogy a gyökerében kerestük volna e baj orvoslását, (ügy van! balfelől.) állandóan apró lázlenyomó antipiritikus szerekkel kívántuk azt napról-napra, ha így nem ment, óráról-órára kezelni. Nem engedtünk importot, nem adtunk fizetésekre devizát, mesterségesen megszorítottuk a hitelt, és mi ennek az eredménye! Csak három számot hozok fel. Ma a drágaság a békebeli árakkal szemben 14.000-szeres, ma a dollár gyönyörű formájára kiadott és forgalomba hozott 500.000 koronás államjegy 36 békekoronát ér és a drágaság emelkedése 70% februárban. (Szomjas Gusztáv : A vesztes államokban mindenütt így van! Németországban, Ausztriában nem így van?) Nem dicsőség nekünk arra hivatkozni! (Zaj.) T. képviselőtársam ugy hivatkozik Németország példájára, hogy adjunk hálát az Istennek, hogy nem tartunk ott. Bocsánatot kérek, ez nem követendő, nem gyönyörű példa, ez a legutolsó, a legszánalmasabb, a legszomorúbb példa, amelyet, ha t. képviselőtársam Szovjetoroszország utolsó évi pénzügyi politikájának fellendülésével összehasonlít, konstatálni fogja, hogy Németország messze^ mögötte marad a pénzérték állandósítása és a pénz viszonyok megjavítása terén még Szovjetoroszországnak is. Ennélfogva, amikor kárhoztatjuk a bajt és annak orvosszereit keressük, ne méltóztassék hibás pénzügyi politikára, Németország politikájára hivatkozni, hanem méltóztassék azoknak az országoknak példájára hivatkozni, amelyek kellő időben helyes rendszerrel és módszerrel kívánták a betegséget gyógyítani. (Barthos Andor: Melyik az? — Szakács Andor: Bulgária! — Baross János: Irigyelt nép!) Ez a folytonos védekezési politika volt az, amely koncedálom, teljes jóhiszeműséggel, de eltorlaszolta az egészséges gazdasági fejlődést. És mi volt a lényeg? Az, hogy amikor lekötötték a devizabehozatal lehetőségét, amikor a devizaközpont szerencsétlen működésével még nehezebbé tettük a legszükségesebb és legjogosabb igények kielégítését, a zugforgalomba hajtottuk bele az ipart és a gazdasági életet, ahol sokkal drágábban, folyton fokozódó áron voltak kénytelenek devizákat beszerezni. A pénz értékcsökkenését mint önálló betegséget kezelték és nem vették NAPLÓ 5X1. tudomásul, hogy ez csak szimptomája, csak jelensége annak a nagy, az egészséges szervezetbe magát belevett kórnak, nyavalyának és méregnek, amelyet gyökerében kell orvosolni és nem csak annak szerencsétlen hajtásait lenyesegetni. Az következett be, hogy az a deviza, amelyet megtagadtunk az ipartól és kereskedelemtől, nem lett több, csak a zugforgalomból táplálkozott és bankjegy, amelyet produktiv befektetésekre megtagadtunk, egyszerre előkerült a jegysajtóból millió és milliószámra, de megint nem produktív termelés céljából, megint nem produktiv beruházásokra, hanem inkább azért, hogy az államnak egyik napról a másikra való életét lehetővé tegye. Nem vasúti beruházásról volt szó, nem elpusztított vagonok pótlásáról, nem sinek pótlásáról, nem elpusztult hidak helyreállitásáról, nem a budapesti nagy lakásnyomor enyhítéséről, a mindennapi életről volt szó, hanem arról az improduktív szolgáltatásról, amely nem gazdagítja, nem erősiti, de végeredményben csak gyengíti a gazdaságot. A moloch csak ette folyton a pénzt és evésközben fokozódott az étvágya. Megállítani már nem lehetett. A. jegybanknak az első milliós számú kimutatása megdöbbentően hatott. Utóbb elfásultunk és hozzászoktunk a milliárdokhoz. Kerestünk mindenáron fedezetet. Kivittük terményeink jelentős részét. Kivittük a külföldre nyerstermék állapotában ugy, hogy ezzel megfosztottuk idebent gyárainkat annak lehetőségétől, hogy magyar munkáskezet foglalkoztatva, a magyar ipart fejlesztve dolgozhassanak, exportálhassanak. Méltóztassék Jugoszlávia, Románia, Csehország előbb ismertetett vámpolitikáját szem előtt tartani. Más ország arra törekszik, hogy magához vonzza a nyersterményeket és a saját iparával, saját gyáraival, saját munkáskezeivel dolgozza azokat fel és kész állapotban vigye vissza az országba. Mi pedig éveken keresztül ontottuk és ontjuk a nyersterményeket külföldre és kivisszük drága acélos búzánkat, amire oly nagy szeretettel hivatkozik Csehszlovákia és az entente többi állama, kivisszük ezt az ő kedvük szerint, mert amint a ministerelnök ur a múltkor említette, Ausztria minden tárgyalás alkalmával búzát kért tőlünk és nem lisztet, nyersterményt kért és nem feldolgozott árutA legnagyobb baj az volt, hogy elmulasztottuk a kellő időt külkereskedelmi és fizetési mórlegünk megjavítására a kivitel fokozásával. E passzív saldo fedezésére ma már nem marad más hátra az utolsó időben, mint állandóan az értékek exportja, mert csak értékek exportjával voltunk képesek ideig-óráig a YÍZ felszínén maradni. Amikor ez a rettenetes lecsuszamlás megkezdődött, akkor volt az a pillanat, amikor erős kézzel, céltudatos akarattal bele kellett volna nyúlni a gazdasági élet lefelé rohanó szekerének kerekei közé és megragadni a rudat ugy, r hogy egészségesebb, nyugodtabb, egyenletesebb pályára tereljük. De hiányzott az, amit elöljáróban emiitettem és hogy az nem üres frázis, arra rájöttünk legutóbb Kállay volt pénzügyminister ur bukásakor: hiányzott a gazdasági koncepció. Nem olyan volt az a politika, hogy mint láncszemek kapcsolódtak volna össze a kereskedelmi, a vámés a pénzügyi politika,... (Baross János: És a külpolitika) hanem olyan volt, mintha különböző irányokban szaladó lovakat akarunk egy kocsiba fogni, a szekér nem halad előre, hanem megakad és azeg-zugos utón esetleg felboritással fenyeget. Nekünk kettőre lett volna szükségünk. Olyan ministeriumra, amely egységes terv alapján dolgozik és megmondom őszintén, pénzügyi diktátorra, aki be tudta volna hajtani erős kézzel, kegyetlenül a szükségleteket, de tudta volna is a pénzt arra a célra fordítani, amelyre rendeltetett,