Nemzetgyűlési napló, 1922. XX. kötet • 1924. január 29. - 1924. február 20.
Ülésnapok - 1922-230
À nemzetgyűlés 230. ülése 1924. évi január hó 29-én, kedden. terpelláeió keretében beszéltein, szükségesnek tartom, hogy ezt a határozati javaslatot újból megindokoljam és pedig azért, mert ugy látom, hogy sem az indemnitási beszédem nyomán vagy ezt követőleg, sem elmondott interpellációm óta semminemű oly intézkedést nem láttam, nem tapasztaltam, amely a munkanélküliség kérdését olyan útra iparkodnék terelni, hogy ott tényleg megtörténjék az a segítség, amelyre a munkanélküli munkásoknak és általában a foglalkoztatás nélkül maradottaknak szükségük van. Nem látom a kormány részéről azt az intézkedést, amely a közmunkák megindítására vonatkoznék. Elhaogzott itt ugyan a nemzetgyűlésben a népjóléti minister ur részéről egy kijelentés, amelyben azt mondotta, hogy a munkáltatókhoz barátságos felszólítást intézett, és pedig oly irányban, hogy a munkanélküliség enyhítésére, jobban mondva ennek továbbterjedése megakadályozása céljából álljanak el a munkáslétszám további csökkentésétől, ÓH amennyire üzemük ezt feltétlenül megkívánja, inkább az üzemidő redukálásával próbálják a kérdést megoldani, ne pedig a munkáslétszám csökkentésével a munkanélküliséget növelni. Ugy vettem észre, hogy ugy az igen t. egységespárt, valamint a minister ur ezt végtelenül megnyugtató kijelentésnek tekintette ós ugy véli ma is és valószínűleg a jövőre vonatkozólag is, hogy ezzel azután mindaz, amit a kormánynak a munkanélküliség ellen tennie kell, el van intézve, és ebben a kérdésben a kormánynak tovább semmiféle nyilatkozatot, még kevésbé cselekedetet nem kell tennie. Ezzel szemben én azt mondom, — ismerve a magyarországi munkáltatókat, de különösen ismerve azokat a munkáltatókat, akiknek körében épen a legnagyobbfoku a munkanélküliség: a vases fémipari munkáltatókat — hogy ők erre a barátságos ministeri felszólításra egyáltalábau nem fognak hajlani, mert csak a maguk üzemi szempontjait tartják szem előtt és esak az üzemi szempontok figyelembevételével hajlandók ebben a kérdésben megtenni azt, amit jónak találnak. Hallottunk is már munkáltatói nyilatkozatot ebben az ügyben, amely nyilatkozatban kijelentették a munkáltató urak, hogy habár szivesén veszik a minister urnák eme barátságos felszólítását, sajnos azonban, ennek eleget nem tehetnek, nem pedig azért, mert az üzemi berendezkedés, az üzemvitel nem mindeû esetben teszi lehetővé, hogy az üzemidő redukálásával lehessen a munkanélküliség növekedését elkerülni. Ebben az egyszerű kijelentésben benne van, hogy a minister ur akármilyen barátságosan szólítsa is fel őket, ők e felszólitásnak csak saját szempontjaik szem előtt tartásával hajlandók eleget tenni, ami pedig saját érdekeik ellen szólna ebben a felszólításban, annak semmi körülmények között nem fognak eleget tenni. Ezt tudva, a nemzetgyűlés minden egyes tagjának olyan megértő álláspontra kellene helyezkednie, amely álláspontot a nyomorba taszított munkanélküliekkel szemben tanúsítani kellene. Épen ezért a nemzetgyűlés egyetemességének seni f szabad megelégednie azzal a ministeri kijelentéssel, amely barátságos munkáltatói felszólítással véli elintézni a munkanélküliség kérdését, hanem tovább kell mennie a nemzetgyűlésnek és célravezető, intézményes, garanciákon alapuló intézkedések megtételét kell követelnie. Én ugy tudom, hogy a magyar ipar — és ebben nincs kivétel, akár vasipart, akár faipart, akár bőrvagy textilipart vagy bármilyen ipart veszek — a háború ideje alatt igen jól kihasználta az ipari konjunktúrát Azt mondhatnám minden túlzás nélkül, hagy a magyar ipar a háború alatt annyit habzsolt, amennyit habzsolni esak tudott. Aki a háború ideje alatt Budapest utcáin éjszaka járt, az láthatott gombamódra megnövekedett gyárüzemeket, amelyek pincében elhelyezkedve üzemeiket éjjel-nappal váltó-rendszerrel tartották fenn. De maguk a gyárak is a váltó-rendszer alapján folytatták üzemeiket, mert a négy és fél esztendős világháború alatt annyi foglalkoztatás jutott a számukra, hogy a rendes üzemi idő alatt a megrendeléseket elvégezni nem tudták. Ez a négy és fél esztendő, amikor mindenféle konkurrenciától mentesen végezhették munkájukat, számukra olyan ipari hasznot teremtett, amely haszon semmiféle módon áldozathozatalra ezideig kényszerítve nem volt. Ugy érzem, hogy olyan kritikus időket élünk, olyan mélyreható és nagy nyomorúság rejlik a jelenlegi nagy munkanélküliségben, hogy most az egész nemzetgyűlésnek kellene olyan álláspontra helyezkednie, hogy azt a megduzzadt ipari tőkét, amely a háború alatt agyonhabzsolta magát, áldozathozatalra kellene kényszeríteni a munkanélkülivé vált munkásokkal szemben. Én ebben az áldozathozatalban nem kívánok egyebet, csak azt, hogy ha a munkáltató nem is tudja ma olyan módon foglalkoztatni munkásait, mint ahogyan tudta a konjunktúra idején, most a válságos időkben, amikor kisebb az ipari vállalkozás lehetősége, ne legyen az első cselekedete, hogy kidobja a munkátlanságba, a nyomorúságba, a bizonytalanságba munkásait, hanem rá legyen kényszerítve arra, hogy a háborús haszonból hozzon áldozatot munkásai számára. Elvégre az ő részére termeltek, produkáltak ott azok a munkások. (Nemes Bertalan: Már 1919-ben szocializálták!) Ez a közbeszólás egyáltalán nem zavar meg abban, hogy elmondjam további fejtegetésemet erről a kérdésről. Ami a szocializálást illeti, a szocializálással egyetemben annak idején a munkanélküliség kérdése is elintézést nyert. Ha akkor valaki önhibáján kívül munkanélkülivé vált, akkor nem a nyomorúságba volt beledobva, hanem megkapta az állam részéről azt a támogatást, amelyet az az állam annak idején nyújtani tudott. Nem lehet tehát ma azzal ideállnj, annak idején szocializáltunk, mert azok a szocializált gyárak, azután visszakerültek a magántulajdonba, úgyszólván teljes épségükben, minden ingóságuk és ingatlanuk megtartásával. Nem lehet arról beszélni, hogy ezek a gyárak ezekben az időkben akármilyen megesonkulást szenvedtek volna. Ha volt valami megcsonkulás, ez a románok bevonulása idején történt. Elismerem, hogy ekkor egyik-másik gyár igen szomorú állapotba jutott Magainnak is volt alkalmam néhány ilyen .íélig elpusztított gyárat megtekinteni. Szinte sírt a lelkem, amikor láttam azokat a munkagépeket olyan szakavatatlan kezek által úgyszólván széjjelrombolva. Ennek azonban nem a munkások az okai, ez a háború természetszerű következménye. Sem a nemzetgyűlés, sem maga a kormány nem helyezkedhetik tehát arra az álláspontra, hogy mert 1919-ben ez történt és 1919 után amaz történt most senkinek sem kell törődnie a munkanélküliségbe jutott, nyomoruságba döntött munkásokkal. (Propper Sándor: Jó bő takaró az az 1919!) Megjelentek munkáltatói nyilatkozatok, amelyekben a legnagyobb ipari munkáltató szervezetek képviselői azt mondták: meg lehetne oldani a munkanélküliség kérdését egyszerűen, még pedig oly módon, hogy hosszabb ideig kellene dolgozniok a munkásoknak s meg kell tisztítani a gyárak levegőjét hogy a hosszabb munkaidő bevezetése semmi különösebb akadályba ne ütközzék. Tisztelettel vagyok bátor kérdezni, erkölcsös dolog-e ma arról beszélni, hogy hosszabb munkaidőn át dolgozzanak a munkások?
