Nemzetgyűlési napló, 1922. XX. kötet • 1924. január 29. - 1924. február 20.

Ülésnapok - 1922-230

A nemzetgyűlés 230. ülése 1924. főiskolákon. Legutóbb pedig az olasz kormány bocsátott rendelkezésünkre négy ösztöndíjas helyet, sőt reményem van arra, hogy az olasz kormány olasz középiskolai tanárokat is fog átmenetileg a magyar középiskolákban rendelkezésünkre bocsátani addig, amig megfelelő számban magyarajku ifjak lesznek, akik az olasz nyelvet a középiskolákban tanítani tudják. (Helyeslés.) Annak, hogy az iskolatípust differenciálom, . szükségképen! következménye az, hogy egységesítenem kell a minősítést. A 10 éves gyereknél a hajlamok még nincsenek ugy kifejlődve, hogy annál az egész életre kihatólag pályaválasztásról csak beszélni is lehetne, de még ott is, ahol az egységes alapépítmény eszményét megvalósítják és a középiskolák tulajdonképen csak az V. osztályánál ágaznak el, rendkívül korán van a pályaválasztásról való határozás. Épen azért azt hiszem, hogy akkor járunk jó utón, amikor mind a három magyar középiskola: a gimnázium, a reálgimnázium és a reáliskola egyaránt képesíteni fogtiak a főiskolába való felvételre. Hiszen elismerem azt, hogy a római jogot, vagy az egyházjogot, vagy a jogtörténetet, rendkívül nehéz olyan embernek tanulni, aki nem tud latinul; elismerem azt, hogy receptirásuál és bizonyos nehézsége kibe fog ütközni az, aki latinul nem tanult. De nem lesz minden jogász tudós és nem lesz minden orvos tudós. Igen sokan beérik azzal, hogy ők a mindennapi életben számottevő, kenyerüket megkeresni tudó emberek akarnak lenni, s én kérdem, hogy annak az orvosnak vagy annak a jogásznak, aki inkább ilyen praktikus követelményeknek akar megfelelni, okvetlenül szükséges-e, hogy megelőzőleg 8 éven keresztül ilyen humanisztikus tanulmányokat végezzen. (Gaal Gaston: Miért kell minden receptet latinul írni! Magyarul is lehet! — Homonnay Tivadar: Ez internacionális !) Azt hiszen.', hogy ezen a téren nem lesznek nehézség'ek. Két szempontnál, két tárgynál mélyebbre ható változásokat akarok, mert sajnálattal tapasztaltam, különösen külföldi útjaim alkalmával, hogy épen ezeknek a tárgyaknak terén a magyar nemzet mennyire visszamaradt. Értem a törté nelemtanitást és a földrajztanítást. Nálunk a legújabb időkig befejezték a történelem tanítását a XIX. század közepével, pedig a XIX. század fejlődése volt ugy a külpolitika terén, mint a szociális mozgalmak és a gazdasági élet terén is egyike az emberiség életében a leggazdagabb aknák. Én tehát feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a francia forradalomtól a trianoni békéig eltelt korszak egy egész év tananyagát képezze. (Beck Lajos: De tárgyilagosan! Történelmet és nem politikát !) A másik pedig a földrajz. A földrajz terén a VII. osztályban jut csak egy egészen csekély óraszám az ifjaknak. Én azt hiszem, hogy a természetrajz, az ásványtan, növénytan és állattan tanítását egy természeti földrajz tanításával kell szintetikus módon befejezni, a világtörténelmet pedig a VIII. osztályban az ember-földrajzzal, a történetileg lett nemzetek mai állapotának politikai, gazdasági jelentőségének ismertetésével, mert az a hihetetlen naivság- és tájékozatlanság, amely nálunk még művelt embereknél is külpolitikai kérdések iránt mutatkozik, nein csekély mértékben a földrajzi tájékozatlanságra vezethető vissza. T. Nemzetgyűlés! Széchenyi Viktor gróf igen t. barátom sürgette a gazdasági szakoktaévi január hó 29-én, kedden. 5 íás kérdésének mielőbbi rendezését és ennek kapcsán azt a felhívást intézte hozzám, — miután hallotta, hogy itt a bürokráciák között bizonyos ellentétek vannak, — hogy, az Isten szerelméért, csináljunk itt rendet. Hát, bennünket a földmivelésügyi minister úrral sokkal barátibb viszony köt össze, semhogy ezeken a tereken konfliktusokról szó lehetne. De ha a tárcák között nézeteltérések vannak, van fórum, amely ebben a dologban állást foglalhat és az a ministerelnök ur. Mi pedig mind a ketten, ugy a földmivelésügyi minister ur, mint én, őszinte hálával vagyunk eltelve a ministerelnök ur iránt, hogy a két tárca között ezt a határ-vonalat megvonta és hogy ennek következtében már a legrövidebb idő alatt abban a helyzetben leszek, hogy egész oktatásügyünk gazdasági irányára vonatkozólag törvényjavaslatot terjeszthetek a nemzetgyűlés elé. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Ebben elsősorban súlyt helyezek arra, hogy a mezőgazdasági tárgyak a falusi iskolákba bevitessenek, a mindennapi népiskolák VI. és VII. osztályába. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Mert mi volt eddig a helyzet? Eddig a mezőgazdasági tárgyakat csak az ismétlőiskolákban tanították. Az a 12—15 éves ifjú már túlságosan igénybe van véve a gazdasági termelés nehéz munkájától ahhoz, hogy azzal a figyelemmel és odaadással látogathatná az ismétlőiskolákat, amelyre szüksége van. Épen azért a gazdasági tárgyakat már bele kell vinni a mindennapi elemi iskola két felső osztályába. De nekem az a benyomásom, hogy a mi polgári iskolánk tanterve is túlságosan hódol az általános műveltség szempontjának. Én nem látom át, hogy mezőgazdasági helyeken már a polgári iskolának alsó négy vagy hat osztályába is miért ne lehetne gazdasági szaktárgyakat is bevinni. (Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) A négy polgári iskola fölé pedig oda fogjuk emelni a felső mezőgazdasági iskola típusát, amely mindenesetre igen sok falusi helyen nagyobb sikerrel fog működni, mint most a gimnázium. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Én személy szerint a humanisztikus műveltségnek vagyok a meggyőződéses hive és az én egyéni meggyőződésem, hogy például a technikán is jobban boldogul az, aki humanisztikus gimnáziumot, mint az, aki reáliskolát végzett. (Ugy van! a középen.) De épen azért, mert a humanisztikus gimnáziumot szeretem, óva intek attól, hogy falusi helyeken mi Homérosszal és Virgiliusszal gyötörjük a gyermeket, ahol főiskolára nem mennek, ahol egészen másra van szükség: gyakorlati ismeretekre. (Helyeslés balfelől.) T. Nemzetgyűlés! Itt a vita során szóvá tétetett a művészet dolga is. Én óva intenék attól, hogy mi, mondjuk, a kereszténység jelszava alatt, — a kereszténységnek ehhez semmi köze nincs (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) — olyan művészeti irányokat erőltessünk még ma is, amelyeket a külföldön már senki sem követ; például hogy mi ragaszkodjunk itt a 90-es évek realisztikus irányához,. Ez épen ugy van, mint hogy mosolygok azon, ha valaki mennydörög azért, hogy itt Ady-kultusz van. Franciaországban Verlain egy sokkal dekádénsebb irányzatot képviselt és a franciák Verlaint mégis a magukénak vallják. Ez egy kornak sztikségképeni irányzata volt, (Ugy van! balfelől.) és épen abban van a magyar nemzet európai mivolta, hogy minden európai szellemáramlat eljutott hoz-