Nemzetgyűlési napló, 1922. XX. kötet • 1924. január 29. - 1924. február 20.

Ülésnapok - 1922-230

n A nemzetgyűlés 230. ülése 1924. évi január hó 29-én, kedden. zánk, — de épen csak hozzánk — mert a Balkánra nem jutóit el. Afölött tehát, hogy egy európai szellemáramlat — ha egyénileg nem is helyeselhetjük — megvan nálunk, nem kell panaszkodnunk. Ez egyik jele annak, hogy mi, igenis, teljesen be vagyunk kapcsolódva az európai szellemáramlatokba, az irodalmi áramlatokba, a művészeti áramlatokba és azokból ki nem kapcsolódunk. Nevetséges lenne például a képzőművészeti főiskolának efféle dolgokat erőltetni. A képzőművészeti főiskola egy szabad iskola, oda az iratkozik be, aki akar, mert Magyarországon olyan ember is gyakorolhatja a festőművészetet, aki iskolát nem végzett. Hová vezetne tehát az, mondjuk, ha én egy olyan művészeti irányt f akarnék tovább is erőltetni, amely Európában már sehol sincs meg, vagy elhalóban van? Ez odavezetne, hogy magániskolák keletkeznének és a festőnövendékek ezeket a magániskolákat látogatnák. Mi az, amire az államnak ügyelnie kell? Kettő. Az egyik az, hogy mind a két irányzat képviselve legyen: ugy a konzervatív, mint a haladó irányzat és tényleg azoknál a kinevezéseknél, amelyek itt támadás tárgyát képezték, mind a két irányzat képviselve volt, a "konzervatív irányt képviselte például Glatz és Réthy; a másik szempont, amelyre igazán ügyelni kell, az, hogy minden irányzatból az igazán tehetséges embreket keli kiválasztani. (Helyeslés a bal- és a jobboldalon.) És lehet bármilyen az egyéni felfogása valakinek Csókról vagy Vaszaryról, de hogy Csók és Vaszary a maguk irányában jó művészek, azt senki kétségbe nem vonhatja. A Képzőművészeti Főiskolán ma minden irányzat komoly művészekkel van képviselve és azt hiszem, csak a képzőművészeti főiskola ilyen beállításával tehetünk eleget azoknak a szempontoknak, amelyeket nekünk a művészeti politika terén okvetlenül szem előtt kell tartanunk. De hogy mi nem vagyunk tétlenek, azt mutatja az, hogy ha külföldi kiállításokon művészeink megjelennek, mindenhol konstatálják a magyar művészet jelentős eredményeit. Legutóbb is arra figyelmeztettek engem igen számottévő részről, hogy a küszöbön álló veneziai kiállításra ne küldjünk annyira konzervatív képeket és számoljunk az olasz közönség modernebb ízlésével. És hogy sikejeink is voltak művészeti téren, legyen szabad a monzai iparművészeti kiállításra utalnom, amelyen külföldi nemzetek összesen hat nagydíjat kaptak. Ebből a hat nagydíjból három jutott Magyarországnak (Éljenzés.), kettő Franciaországnak és egy Angliának. Azt hiszem tehát, hogy nincs okunk félni attól, hogy a külföldi művészeti iskolákkal és a külföldi művészettel való versenyben elmaradunk. A művészeti politikáról szólva annak a meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy két szini alapintézményünket, a Nemzeti Színházat és az Operaházat okvetlenül fenn kell tartanunk. De hogy ezt megtehessük és hogy a pénzügy minister ur a mai súlyos anyagi helyzetben megnyugvással bocsáthassa rendelkezésemre azt a szubvenciót, amely ennek &

p két alapintézménynek fentartásához szükséges, ahhoz kettőt okvetlenül elvárhat tőlem. Az egyik az, hogy keressek többet, a másik pedig az, hogy adjak ki kevesebbet, illetőleg iparkodjam a kiadásokat csökkenteni. Ami a többkeresést illeti, erre nyílnak bizonyos lehetőségek. A Nemzeti Színház ugyanis reperíoir-szinház. Nekünk kezdve a legmodernebb bohózattól, vígjátéktól, egészen a legklasszikusabb drámáig mindent elő kell ott adnunk. A helyzet tehát nálunk lényegesen nehezebb, mint — mondjuk— egy magánszinhaznál, amely 2—3 szezondarabbal áll elő, amelyhez természetesen sokkal kisebb színészi garnitúra is elég. A Nemzeti Színháznak kétségtelenül nagyobb számú művészre van szüksége, mint ezeknek a magánszínházaknak. Sajnos, a multakban talán kissé többet szerződtettek, mint kellett volna, én azonban ünnepélyesen kijelentem, hogy mióta kultuszminister vagyok, sem Hevesi igazgatónál, sem Wlassics igazgatónál egyetlen egy fiatal művészt, vagy általában szinészt nem pártfogoltam. De hogy a meglevő színészi erőket ki tudjuk használni, tényleg szükség van egy második kamaraszinházra. amelyet remélem, hogy a jövő év őszén meg fogok tudni nyitni és akkor elérjük azt, hogy a Nemzeti Szinház minden szubevenció nélkül fenn fogja tudni magát tartani; ehhez különben már ma is közel vagyunk. Itt legyen szabad leszegeznem egy tényt. Most már a harmadik Shakespeare-ciklusban vagyunk benne és mindhárom Shakespeareciklus táblás házak előtt folyt le. (Ugy van! Víiii van!) A mostani Nemzeti Szinház igen nagy nézőterü, megtöltéséhez 1400 látogató szükséges. Igen kedvező kulturjelenség, hogy olyan^ komoly előadások, mint a Shakespearéelőadások, táblás házak előtt folynak. (Helyeslés.) Én tehát remélem, hogy ha sikerül még egy másik kamaraszínházat is létesíteni és ennek révén a Nemzeti Szinház művészi személyzetét jobban kihasználni, akkor a Nemzeti Szinház a jövő évtől kezdve magát teljesen fenn fogja tudni tartani. Természetesen sokkal nehezebb a helyzet az Operaházban, mert sajnos, az Opera kicsi, ugy hogy még teljesen zsúfolt házak mellett sem keresheti meg önköltségét. Mindenesetre itt törekedni kell majd a személyzet bizonyos apasztására és ennél a pontnál kérve kérem ugy a nemzetgyűlés tagjait, mint a sajtót is, hogy ha engem az állami pénzügyek mostoha helyzete rákényszerít bizonyos takarékossági rendszabályokra, ne méltóztassanak azok ellen felszólalni. A B-lisíánál nem történik igazságtalanság ? A -B-listánál nem bocsátanak el derék állami alkalmazottakat? Ha azoknak el kell ezt viselniök, el kell viselniök a színészeknek is. És azt hiszem, nem is teszünk jó szolgálatot — mondjuk — annak a fiatalabb színésznek, ha a Nemzeti Színháznál megtartjuk akkor, amikor ott szerephez nem juthat. Hiszen akkor teljesen elszokik a színpadtól, a közönségtől és saját művészi fejlődése szempontjából is sokkal jobb utat választ, ha — mondjuk — a vidéki színészet keretén belül keresi érvényesülését. Ha valaki ezt az indemnitási vitát végighallgatta, (Gaal Gaston: Olyan ember nincs!) annak az lehet a benyomása, mintha a magyar kultúrpolitikának csak egyetlen egy nagy kérdése lenne és ez a numerus clausus. Egyesek határozati javaslatokat nyújtottak be a tekintetben, hogy töröljék el a numerus clausust, mások pedig viszont olyan irányban nyújtottak be határozati javaslatokat, hogy szigorítsuk annak végrehajtását Szóval a vélemények elágaznak, a látszat azonban mindén oldalról kétségtelenül az, mintha nekünk ma a kultúrpolitikában nem is lenne más égető kérdésünk, mint ez a probléma. Nem csinálok titkot a'bból, hogy én a numerus clausust elvileg nem helveslem. Mert egy nemzetnek csak egy állhat