Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-220

A nemzetgyűlés 220. ülése 1924. kérdés, hogy a forradalom megáll-e vagy sem. Ha a forradalom meghallott volna, akkor azok a t. urak igazoló okmányaikkal együtt ma is szolgálnák a bolsevizmus!.. (TJgy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon. Zaj és ellenmondások jobbfelől.) De meri a forradalom megbukott, megindult egy gyilkos verseny a birói szék után és aki furfangosabb, fürgébb volt, az rohant elől és beleült a birói székbe és Ítélkezett azok felett, akik társai voltak a bolsevizmusban. (Sándor Pál: Ez, sajnos, igaz! — Renczes János: Kilencven százalékban zsidók voltak! — Sándor Pál: Nagyon kuláns a százalékokban!) T. Renczes . képviselő ur, ha ön lesz szíves engem türelemmel végighallgatni, fogok önnek történelmi analógiát bemutatni, amikor hasonló esetek történtek és nem szerepeltek azokban zsidók. Én léhát azt mondom, hogyha csakugyan azt akarjuk, hogy csonka Magyarországot konszolidáljuk, ha csakugyan azt akarjuk, hogy a rekonstrukció munkája sikeres legyen, akkor ezt a -politikát, amelyet itt eddig hivatalosan folyta/tak, revideálni kell és más irányban kell elindulni, mert ez a politika az én szerény felfogásom 'szerint zsákutcába vezet. Épen e miatt nem tehetem magamévá Lukács t. képviselő urnák ama szép befejező szavait, bogv a kormány politikája az eszélyesség jellegét viseli magán. (Meskó Zoltán: Szeszély esség!) Itt csak egy betűben van tévedés. Én a veszélyesség politikáját látom ebben s épen ezért sajnálatomra, nem vagyok abban a helyzetben, hogy hasonló oplimisztikus előrelátással bíráljam a kormány politikáját és bizalommal lep'vek iránta. A legutóbbi felhatalmazási vita meglehetősen bő anvagot vetett felszínre. A »bőkezűség« a mi részünkről akkor is megvolt. Ami panasz, sérelem vagy hiány mutatkozott, olyan. amelyet reparálni lehet, mindazt felhoztuk és beszéltünk róla. És_ a vita végén, ennek a nagy anyagnak birtokában, a sérelmek, panaszok felsorakoztatása után felállott a ministerelnök ur, méltatta annyira a nemzetgyűlést, hogy felálljon és kivételesen beszéljen ... (Vanczák János: Elég ritkán!)... és elintézte snájdigul, huszárvágással, két perc alatt, egy mondattal a hosszú vita bő anyagát, azt mondván: a képviselő uraknak nincs mit válaszolnom, mert amit a képviselő urak az indemnitási vita folyamán előadtak.az nem uj, azt egyszer már elmondták. ÍKuna P. András: Ez már igaz! Mindig ismétlésben vannak. — Peidl Gyula: Nagyon bölcs megállapítás!) Nem szeretek anekdotákkal operálni, de egy kikivánkozik belőlem, A ministerelnök urnák ez az eljárása nagyon emlékeztet arra a pazarló asszonyra, akinek férje panaszkodik, hogy nem győzi a feleségét pénzzel. Állandóan pénzt kér. Azt mondja a férj barátja: nem fértem a dolgot, ismerem a feleségedet, szerény asszony, mit csinál azzal a sok pénzzel? A panaszkodó férj azt feleli: Azt már én nem tudom, mert nem adok neki, ö csak mindig kér. így vagyunk a politikával. A túlsó oldal és a kormány állandóan bőkezűséggel és pazarlással vádol bennünket a szó terén, de hogy mesrhalgatná azt, amit mondanak és igyekeznék abból valamit teljesíteni, vagy legalább is azt mutatná, hogy valamit teljesíteni akar, arról szó sincs, azért mindig panaszkodik, hogy mi pazarlók vagyunk. Persze, hogy hallotta, de hallani fogja még sokszor. Hallani fogja mindaddig, amig kielégítő megoldást nem kapunk. Hiszen azért vagyunk itt. Vannak oly dolgok évi január hó 10-én, csütörtökön, 85 és kérdések, amelyeknek megoldása nélkül még csak elindulni sem lehet. Ne méltóztassanak tehát nekünk szemrehányást tenni, mi nem obstruáltunk eddig és most sem tesszük: ellenben arra valónak tartjuk a nemzetgyűlést, hogy ami sérelem, panasz, szükséglet vagy hiány mutatkozik, azt itt nyilvántartsuk mindaddig, amig a kielégítő megoldás valamilyen formában be nem következik (Rothenstein Mór: Az volna a parlament, beszéd nélkül. — Kuna P. András: Amit elrontottak, most egyszerre szeretnék behozni!) A karácsonyi szünet előtti tárgyalási napon a ministerelnök urat helyettesítő népjóléti minister ur hasonló akkorddal zárta be a parlamenti tárgyalásokat és azt mondta: Ha felelni akarnék, felelhetnék egy mondatban, azt mondhatnám, hogy, amit az urak elmondtak, már ismerjük. Ha ez országos politika, ha ez kormányprogramjai és ha ez az egységes párt programmja, akkor ezt tudomásul veszem, rendben van. Tudják, mi a baj, de nem akarják a kívánságokat teljesíteni; nem tudom, hol van ennek folytatása, mert vitát ezzel elintézni nem lehet. Emlékszem a régi, úgynevezett osztályparlamentre, amely azért volt osztály parlament, mert kiváltságos választójog alapján választották. Akkor is volt annyi parlamentáris érzék és alkotmányosság a kormányokban, hogy legalább ha sérelmek, panaszok, szemrehányások voltak, felállottak és igyekeztek kimagyarázni, vagy megigérték vagy nem Ígérték meg, vagy azt mondták, nem lehet megcsinálni, de nem negligálták az ellenzéket, amely itt a kötelességét teljesiti; és nem küldték haza azzal, hogy: ezt már hallottuk! Nem akartunk mi itt a nemzetgyűlésen fareióziis ellenzék lenni. Mi teljes munkakedvvel, nagy akarattal jöttünk ide, alkotó ellenzék akartunk lenni, amely bírál és helyes irányba tereli az országos politika menetét. Mit akarunk? Normális állami életet. így nevezem én a konszolidációt. Mi a konszolidáció? Normális államélet egy centrális hatalommal az élén, amelynek minden alá van vetve, a polgári szabadságjogok biztositékával és alkotmányossággal. Ez a konszolidáció, amely szó ma már lejárt, megcsúfolt szó, már ki sem szabad mondani, mert a túlsó részről azért is megróják az embert, ha emiitik ezt a szót. Azt mondják, a konszolidációnak őrültjei szaladgálnak itt és Írnak a sajtóban. Borzasztóan elszomorító, hogy ez a kormány, vagy a kormány sajtója részéről hangzik el. Hát önök konszolidálnak? Mi is konszolidálni akarunk. Hát konszolidáljunk, de erre azt kell mondanom, amit a francia parlamentben mondott az egyik igazságügyminister, amikor beterjesztettek indítványt a halálbüntetés eltörléséről: Kezdjék meg a gyilkos urak. A hatalom a túlsó oldalon van. A konszolidáció eszközei ott vaunak. Tessék tehát megkezdeni a konszolidációs munkát, necsak hirdetni, és azokat, akik komolyan akarják, a puszta kijelentésért kicsúfolni. (Rothenstein Mór: Nincsenek tisztában az idegen szavakkal! — Szijj Bálint: Csak a Móric bácsi tudja, mi a konszolidáció!) Demokratikus irányvonalba akartuk terelni az országot. Most hallottunk egy beszédet a kormánypárti padokból, amely más szót használt, és liberális cím alatt foglalta össze ezeket a kívánságokat, önök tapsoltak neki. Tudom, hogy ez önöknél kötelesség és a pártfegyelemhez tartozik. De kérdem azt, hogy az ilyen felszólalásoknak és ugyanazokról a padokról való elJeufelszólalásoknak, valamint a mindkét eset' ben felzúgó tapsnak mi a magyarázata? Az