Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.
Ülésnapok - 1922-227
•W) A nemzetgyűlés 227. ülése 1924. kell értesítenünk igen tisztelt művész urat, hogy június hó 30-án ]e.járó szerződését mindössze 1924 június 30-áig, egy esztendőre újíthatjuk meg-, még pedig ugyanolyan havi fizetéssel, mint amilyet 1923 június havában élvezett. Sajnos, ezzel együtt közölnünk kell azt is, hogy egyrészt nem áll módunkban, hogy ezt a javadalmazást a szerződés időtartama alatt bármiképen is felemeljük, másrészt az sem, hogy a szerződést 1924 június 30-án túl megliosszabbithassuk. Kívánságára készséggel hajlandó a Nemzeti Színház az egyéves szerződés teljes összegét, mint végkielégítést, már most egy összegben kifizetni és ez esetben a további munkateljesítés alól is felmentjük. Legyen meggyőződve, igen tisztelt művész ur, hogy e fájdalmas ós a siílyos viszonyok által ránkkényszeritett helyzetben is teljesen méltányoljuk a múltban teljesített munkáját és a Nemzeti Színház nevében őszinte köszönetet mondunk érte. Aláírva: báró Wlassieh Gyula főig'azgató, Hevesi Sándor igazgató.« Mikor ez a 16 művész — akik között nem kisebb nevek szerepeltek, mint Molnár László, aki egyike a legizesebb, legtőzsgyökeresebb magyar művészeknek, aki régi nagy múltra tekint vissza, s akit mindenkinek öröme és gyönyörűsége volt a Nemzeti Színházban hallani, hallani tiszta csengésű magyar hangját, látni magyar alakítását és Shakespeare-alakitásait, továbbá Forgács Rózsi, aki egyike a mai ifjú niúvesznemzedék legjelesebbjeinek, azután egy Nagy Ibolya, a régi Nemzeti Szinház legnagyobb gárdájából való nagyszerű művésznő és egy csomó más kiváló művész, akik ugyan nem elsőrendű szerepeket játszottak, de akik a Nemzeti Színház összjátékának tökéletességéhez a maguk művészi értékével hozzájárultak, akik becsületesen, 15—20 évig szolgálták a nemzeti kultúra ügyét, — mondom, amikor ezek a művészek megkapták ezt a levelet, nem akartak hinni ennek valóságában. Akkor igyekeztek jogorvoslatot találni. Felkeresték az igazgató urat. Ez a levél hozzájuk érkezett július 9-én, amikor a szezon már három héttel előbb bezárult, Nekik fizikailag- nem volt módjuk arra, hogy más szerződés után nézzenek, mert minden színház már hónapokkal a szezon bezárása előtt gondoskodik a jövő szezon művészi személyzetének kiégés zitáséről. Azért sem volt lehetséges az, hogy máshova szerződjenek, mert szegény emberek, akik olyan javadalmazásban részesültek a Nemzeti Színháztól — az ^ állami színházak általában nagyon rosszul fizetnek, — hogy nem volt gardróbjuk, színházi készlettáruk, amellyel valahova ajánlkozhattak volna. Keresték igazgatójukat, de azt a választ kapták, hogy ismeretlen helyre távozott nyaralás céljából. Ekkor elmentek a főigazgató úrhoz, aki azonban nem fog-adta őket. Azután A T ártak abban a reménységben, hogy ilyen körülmények között majd augusztus végén vagy szeptember elején, mikor az uj szezon megkezdődik, újra megkezdhetik a munkát. Nem akarták igénybevenni azt a felajánlott modust, hogy ők egy évre kapják meg a fizetésüket, mert az is, tízszerese lévén a havi fizetésnek, — 22.000 koronától 35.000 koronáig terjedtek akkor a havi fizetések — jelentett A T olna szegényeknek 220—350 ezer koronát egy esztendőre. így még egy alsóbbrendű foglalkozású egyént, egy háztartási alkalmazottat, egy szegény cselédet sem bocsát el a maga kenyéradó gazdája, mint amilyen kegyetlenül és embertelenül a Nemzeti Szinévi január hó 23-án, szerdán. ház el akarta bocsátani és el is bocsátotta a maga alkalmazottait. Amikor ezek a színháznál jelentkeztek, hogy tovább dolgozzanak, egyszerűen kijelentették nekik, hogy nem fogják őket tovább foglalkoztatni és ezen az alapon maradnak meg. Ekkor ezek a szerencsétlen emberek megpróbáltak mindent, fühöz-fához kapkodtak, hogy segítsen a kormány és az állam az ő helyzetükön s újból elkerültek a színházigazgató, majd a főigazgató elé. A főigazgató az egész dolgot az igazgató nyakába sózta, viszont azonban belátta azt, hogy tarthatatlan a helyzet és igyekezett rajtuk eg-y csekély öszszeggel, pár ezer koronával segíteni. Persze, ez nem volt megoldás. Tovább mentek a panaszaikkal és végül a nyilvánossággal fenyegetőztek olyképen, hogy azután nyílt leveleket is intéztek a kultuszminister úrhoz, aki régi ősi magyar szokás szerint, — ahogy a minister urak szoktak cselekedni — minden jót megígért, azonban — ezt, sajnos, sokszor tapasztaltuk mi is — semmit sem tett. Végül az igazgató előterjesztésére, amelyet még szeptemberben tett, hogy ezek a szerencsétlen mii vészek valamilyen megfelelő végkielégítést kapjanak, megjött január 14-én, elkésetten a minister ur rendelkezése, amely e művészek számára 800.000 koronától 1,500.000 koronáig terjedő végkielégítési összeget állapított meg. Ez a végkielégítési összeg ma egy ember havi szükségleteinek fedezésére sem elegendő. Ebben az abnormis, borzasztó drágasági helyzetben, amelyben vagyunk, ha egy ember a legszükösebben igyekszik is beosztani a maga életszükségleteit, 800.000 koronából nem lehet megélni. Hozzá kell tennem azt is, hogy voltak olyan irgalmatlanok velük szemben, hogy levonták ebből a végkielégítési összegből azokat a részleteket is, amelyeket szegények előzőleg már felvettek. Én végképen felháborodva ezen az erkölcstelen — mert így kell neveznem — immorális eljáráson, amelyet e művészekkel szemben tanúsítottak, felkérem a minister urat, méltóztassék ezt a kérdést sokkal komolyabban tárgyalni, mint ahogy ezt eddig bürokratikus szempontból tárgyalták. Ez eg-y fontos és komoly kérdés. Annak a szegény kis társaságnak, amely kikerült a Nemzeti Színházból, tag-jain keresztül az egész magyar kultúra, az egész nemzeti kultúra van megsebezve. Ne méltóztassanak őket ledegradálni jelentőségükben. A magyar kultúrának ezek a legigazibb harcosai, ezek a szegény névtelen emberek, akik ott állanak a dicsőség minden kilátása nélkül, s a maguk művészetének szeretetétől áthatottan állják a harcot kemény időkben egészen rossz fizetés mellett, tisztán az illúzióért, azért az aranyfüstért, amelyet a művészet láza és szeretete jelent számukra. Ezek a szerencsétlen emberek többet érdemelnek azoknál, akik az élet egyéb javait is meg tudják szerezni. Megértést, szeretetet, támogatást és nem ezt az egészen rideg módon való elbánást érdemlik. Én nem akarom az idő előrehaladott voltára való tekintettel interpellációmat elnyújtani. Épen ezért csak arra szorítkozom még, — hogy egészen tárgyilagos legyek, — hogy megemlítsem, hogy időközönként a következő kiutalásokat kapták a ministeriumbók illetőleg színházuktól ezek a művészek: 1923 július és augusztus hónapokra csupán a fix gázsijukat.* 22—35.000 koronát, szeptember hóra segély cimén 85.000 K-től 150.000 K-i g terjedő összeget,
