Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-227

A nemzetgyűlés 227. ütése 1924. ráky gróf, vagy bárki részéről megértést látunk, ha azt látjuk, hogy bennük szociális érzék van, miért ne fogadhatnánk el őket szövetségesünknek, miért ne haladhatnánk velük együtt a politikában ? Hiszen mi keresztényszocialisták nem vagyunk osztálypárt, nem vagyunk csak munkáspárt, hanem bárkivel — tekintet nélkül arra, hogy valaki szellemi vagy fizikai munkával keresi a kenyerét — együtthaladunk, ha céljaink közösek. Ha valaki gróf, vagy püspök, annak még nem kell feltétlenül antiszociálisnak lennie, annak még nein kell feltétlenül munkásellenesnek lennie. De továbbmegyek és megállapítom ennek az ellenkezőjét is : ha valaki fizikai munkás, még nem biztos, hogy jó szociális gondolkozású ember és feltétlenül kellő megértéssel viseltetik a munkáskérdések iránt, annak ellenére, hogy maga is munkás, vagy a munkássorból került ki. Ellenkezőleg az a felfogásom, hogy az volna a jó, ha minden pap, minden földesúr, minden birtokos, minden vagyonos ember, illetőleg minden munkaadó közelednék a keresztényszociális igazságokhoz, közelednék a keresztényszocializmus irányzata felé. Ha ez igy volna, ha ez igy történnék, az elsősorban népünk javára válnék, mert ha ezek az emberek közelednének a keresztényszociális igazságokhoz, nem volna Magyarországon olyan állapot, nem volna olyan nyomorúság, annyi nélkülözés, mint amennyi ma van. Épen az a baj, hogy nem közelednek a keresztény szociális igazságokhoz; épen ebben látom az okát annak, hogy azok, akik felé közeledni kellene, nélkülözvén ezt a közeledést, az eltávolodás miatt nyomorban vannak és szenvednek. A kormány politikája, a kormány jelszava, mondhatnám célja, programmja az utóbbi időben, amely minduntalan hallható: a konszolidáció. Konszolidációt az egész vonalon, ez a jelszó. De hát hogyan remélhet a kormány konszolidációt, amikor a lelkekben nem tudja a konszolidációt megteremteni? Ha a kormány igazán konszolidációt akar, annak, felfogásom szerint, első feltétele a munka megbecsülése. Már pedig mi ma a helyzet? Minden szükségleti cikk ára körülbelül 80—100 százalékkal felette áll az 1914-es áraknak, ugyanakkor pedig a munkabér 40—50 százalékkal alatta van az 1914-es munkabéreknek. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a munkás ma épen egyharmadát kapja annak a munkabérnek, amelyet kapott 1914-ben, tehát egyharmadára sülyedt az 1914-beli életnivója. Pedig 1914-ben, közvetlenül a háború előtt sem volt valami rózsás itt a dolgozók helyzete. Akkor is elég siralmas volt, akkor is elég sok szenvedést jelentett az élet számukra, most pedig mindössze egyharmadát kapják annak, amit kaptak 1914-iben, életnívójukat, életstandardjukat tehát egyharmadára kénytelenek redukálni. Hogy lehet konszolidáció ott, ahol igy becsülik meg a munkást? Mit jelenthet ez családi szempontból, mit jelenthet ez a munkás, a dolgozó nép szempontjából? Hány család békéjét borithatja fel ez az egyharmadára redukált jövedelem hetenként, hány gyermek boldogságának fonalát vágja el és hány munkásember életét pusztítja el idő előtt? Mit jelent az, ha egy munkás, egy dolgozó ember szombaton este 60—70.000 korona hetifizetéssel tér haza? Mit csináljon az az asszony 70.000 koronával a mai piaci árak mellett? Ha bevásárlásra akarja fordítani, legszűkebben véve, legfeljebb talán 2—3 napra elégséges, de semmi esetre sem elégséges egyheti szükséglet fedezésére. A villamos évi január hó 23-án, szerdán. 335 vasutaknál 70—80.000 korona az átlagos fizetés, de épen a legutóbbi bérmozgalom alkalmával •bemutattam az igazgatóságnak olyan fizetési lapot, mely szerint egy szakmunkás hetibére 42.000 korona volt. Ebből a 42.000 koronából levontak még 10.000 koronát szénellátásért, úgyhogy az illető munkás szombat este 32.000 korona keresettel ment haza. Hát hogy képzeljük el, hogy konszolidáció, béke, nyugalom legyen abban a családban, ahol a férj 32;000 koronával tér haza szombaton egyheti fáradságos munka után? Ugyanez a helyzet az összes állami üzemekben. (Zaj a jobboldalon. — Meskó Zoltán: Halljuk! Halljuk! Munkásokról van szó, meg lehet ezt is hallgatni!) Az állami gépgyárban is ugyanez a helyzet. A gépgyár igazgatója attól fél, — és ebből nem is csinál titkot — hogy a munkásság elégületlensége előbb-utóbb sztrájkban fog kirobbanni. A sztrájk valódi okát azonban nem tudja megtalálni, hanem izgatókban keresi. Hát, ahol ilyen fizetések vannak, ahol egy munkás fizetése liavonta : 240—250.000 korona, amit a mellékelt munkabér-listák igazolnak, kell-e ott izgatót keresni, szükség van-e ott izgatóra? Azt hiszem, ilyen alacsony munkabérnél izgatóbbat nem lehet találni sehol sem, eléggé izgathatja a munkást az az alacsony munkabér, elég elégedetlenségre és gyűlöletre adhat r az okot. Ha tehát a kormány meg akarja találni az izgatókat az állami üzemeknél, melyek az ő kezében vannak, melyekre a kormánynak befolyása van, ha meg akarja találni a munkás lelkében élő keserűség okait, ne keressen semerre, hanem nézze meg a munkabér-listákat, igyekezzék azon javítani, tegye a munkás helyzetét elviselhetővé, emelje a munkabéreket a mai viszonyoknak megfelelően és akkor majd eltűnik a lelkekből a keserűség és elvonul az a veszély, mely a munkások lelkében elő keserűséget esetleg sztrájkban robbanthatja ki. Ugyanezt mondhatnám és részletes statisztikákat és munkabér-listákat olyashatnék fel a dohánygyárról, az állami gépgyárról és minden olyan üzemről, melyre a kormánynak befolyása van. Ezt azért mondom, mert az én felfogásom mindig az volt, hogy a kormánynak kellene elől járnia jó példával. A helyzet azonban az, hogy épen megforditva van a dolog, mert a magánvállalatoknál a helyzet még valamivel jobb, mert ott a Gyáriparosok Országos Szövetségének megállapított munkabéreit — lévén azok igen alacsonyak — nem igen tartják be, ellenben az állami üzemeknél szigorúan alkalmazkodnak ezekhez a megállapított munkabérekhez. Ennek eredménye, hogy ma a legroszszabb viszonyok az állami üzemekben vannak. Egy munkás hetiszükséglete ma körülbelül 200.000 koronát tesz ki. Ennyi az az összeg, amelyből egy családot ma, ugyahogy, talán még el lehet tartani, de még ezzel az összeggel sem értük el az 1914-es állapotot, ha meg is közelitettük azt. Ezzel széniben azonban az átlagos fizetés nem több heti 60—70 ezer koronánál. Méltóztassanak tehát elgondolni, milyenek lehetnek annak a munkásembernek életviszonyai. Azt hiszik ezek az urak, hogy csupa szentek járnak itt a földön, hogy minden munkásemberben egy-egy szent lakozik, aki azt várja, hogy keresztref eszitsék ? Ezt nem hihetjük. Teljesítse a kormány ebben a tekintetben kötelességét, ha tényleg azt akarja, hogy itt konszolidáció legyen, mert mint mondottam, a konszolidáció legelső feltétele a munka megbecsülése. {JJaa van! a kö-