Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-227

332 Â nemzetgyűlés 227. ülése 1924. bizalmi kérdésnek, amint sohasem is tekintette bizalmi kérdésnek. Az én felfogásom az, hogy azokban az időkben, a békeidőkben, amikor két-háromhónapos felhatalmazásról volt szó — de amikor a költségvetés a Ház asztalán feküdt, — egészen más viszonyok és egészen más állapotok voltak. Akkor egy kéthónapos felhatalmazást a törvényhozás tényleg nem tekinthetett bizalmi kérdésnek; most azonban, amikor az indemnitással való kormányzás rendszerré vált, épen ugy bizalmi kérdés, mint a költségvetés megszavazása vagy meg nem szavazása, vagy akármilyen egyéb törvény el- vagy el nem fogadása. Huszonhárom napja, hogy az országban törvényenkivüli állapot van. Ezt a törvényenkivüli állapotot ma semmiről sem vesszük észre. Legfeljebb, ha a nyolcórás üléseket figyeli az ország, talán ebből következtethet arra, hogy valami rendkívüli van az országban, egyébkéni minden ugy van, mint máskor. A tisztviselők épugy felvették fizetésüket, mint annakelőtte és most épugy nem vették észre, hogy valami rendkívüli " állapot van, mini azelőtt, mert a fizetés oly csekély, oly kevés, hogy szinte észre sem vették, hogy fizetésüket felvették. A polgárság az adókat épugy fizeti, rajta az adókat épugy behajtják, mintha törvényes állapot volna, mintha nem volna exlex. Csodálatos ez a rendszer. Ebből arra is lehetne következtem, mintha ebben az országban állandóan exlex volna, mintha itt állandóan törvényenkivüli állapot volna. Az országban lévők helyzete kétségbeejtő. (Cserti József: Csak a szegényeké! A munkásoké!) Ezért mindenkit terhel a felelősség. Nem tudom, vájjon hogyan tudják megnyugtatni lelkiismeretüket azok, .akiken múlik a magyar nép sorsa, akiken múlik az ezen a nyomorúságos sorson való változtatás. A felelősség az én felfogásom szerint áll az ellenzéki képviselőkre is, ele sokkal fokozottabb mértékben áll a kormánypárti, a kormányt támogató képviselőkre és még fokozottabb mértékben áll ez magára a kormányra. Vájjon foglalkoztak-e az igen tisztelt képviselő urak ezzel a gondolattal, vájjon felvetették-e és látják-e, érzik-e a felelősség terhes súlyát? Én magam ismételten foglalkoztam ezzel a kérdéssel, ismételten felvetettem magamban, hogy vájjon a felelősségnek azt a részét is, amely rám, mint ellenzéki képviselőre hárul, viselhetem-e, vájjon vállalhatom-e ezt a részt is? Az utóbbi időben már nemcsak én, hanem a pártunkban helyetfoglaló képviselőtársaim közül is néhányan foglalkoztunk ezzel a gondolattal és felvetettük azt a kérdést, nem volna-e sokkal okosabb, sokkal célszerűbb, népünkre nézve megnyugtatóbb, ha egyszerűen lemondanánk a mandátumról, ha letennők a mandátumot azzal a kijelentéssel, hogy azért, ami történik, a felelősséget nem vagyunk képesek vállalni. Amikor a lemondás gondolatával való ez a foglalkozás nyilvánosságra került, a dolog bekerült a sajtóba. (Meskó Zoltán: Lemondani nem olyan könnyű!) A sajtó és a politikusok egy része különféleképen tárgyalták és per traktálták ezt a kérdést. Voltak olyanok, akik örültek neki, mások sajnálták, egyesek gyengeségnek minősi tették, viszont mások férfias elhatározást láttak benne. Sokan — és ezek voltak legnagyobb számmal, minthogy ugy látom, Meskó képviselőtársam is igy gondolkozik, — egyszerűen hihetetlennek tartották (Meskó Zoltán : Tévedés! Nem szabad félreállani, a küzdelmet fel kell venni évi január hó 23-án, szerdán. mindenkivel! Ez az álláspontom!) azt, hogy Magyarországon akadjanak képviteelők, akik azt a mandátumot, amelyért sokan óriási áldozatokat is hoznak, egyszerűen és könnyen letegyék. Ezek nem tudják azt, vagy ha tudták, elfelejtették, hogy nekünk, keresztényszocialistáknak, a képviselőség nem cél, nekünk a képviselőség csak eszköz arra, hogy céljainkhoz közelebb jussunk. (Meskó Zoltán: Nekünk kisgazdapártnak szintén!) Eszköz arra, hogy céljainkat előbb-utóbb, ha nem is egyszerre, hát fokozatosan meg tudjuk valósítani. (Pacacsi Dénes: Mi meg a nemzet céljait!) _ Ho^v mi a célunk, azt ne méltóztassanak félreérteni, nem egyéni és nem pártcélokról van itt szó. Célunkat egyszerűen egy mondatban talán ugy tudnók kifejezni, ha azt mondanók, hogy a mi célunk az, hogy ebben az országban végre a keresztény erkölcsi törvények uralmát biztosítsuk az egész vonalon, (Helyeslés a balközépen.) a keresztény erkölcsi törvények uralmát nemcsak a magán-, a családi életben, hanem a közéletben, a társadalmi, a gazdasági, a politikai életben is egyaránt. Sajnos, ha azt nézzük, hol tartunk a keresztény erkölcsi törvények uralmától, meg kell állapitanunk, hogy bizony ettől még nagyon-nagyon messze vagyunk. Sokszor szinte ugy látom, mintha akadnának emberek, akadnának politikusok, akik egyenesen épen ennek az ellenkezőjét akarnák, mintha akadnának politikusok, akik a keresztény erkölcsi törvényeket lábbal taposva, arra törekednének, hogy azoknak ellenkezője uralkodjék, azokkal ellenkező szellem hassa át az ország politikai irányát. Pedig ezek között az urak között, ezek között a politikusok, közéleti hivatott vezetők között olyanok is vannak, akik a kommunizmus alatt nagyon megszerették a magyar népet, olyanok is vannak, akik titokban nagyon sokszor fogadalmat tettek és elhatározták magukban, hogy a jövőben, ha egyszer vége lesz ennek a hóhéruralomnak, fokozottabb mértékben fogjuk szeretni és megbecsülni ezt a sokat szenvedett magyar népet. Sokan elhatározták ezt. Egyesek a börtönben, mások titkos összejöveteleken. Ha azonban most felvetjük a kérdést, vájjon mi lett ebből az elhatározásból, akkor ugy látjuk, hogy erről az elhatározásról, erről a fogadalomról nagyon sokan nagyon hamar megfeledkeztek. (Patacsi Dénes : Elmúlott az. eső, becsukták az ernyőt.) Ugy tettek, mintha nem is lett volna kommunizmus. Elfelejtettek minden szenvedést, minden ocsmányságot, ami ebben az országban ezzel a sokat szenvedett magyar néppel történt. A szegény emberek is elfelejtették a kommunizmust, mert az élet minden szenvedése sújtja őket és mert mindennap százszor és ezerszer hallják, olvashatják, hogy azért a sok szenvedésért, amely ma őket tujtja, egyedül az úgynevezett keresztény irányzat, a keresztény kurzus felelős. Mintha bizony a kerszténység rablógazdálkodást jelentene, mintha bizony a kereszténység azt jelentené, ami ma folyik. Az emberek elfelejtették, hogy a kereszténység tanítása az, hogy a »munkás méltó az ő bérére« és a kereszténység tanítása az is, hogy »aki nem dolgozik, az ne is egyék«. Azt megtanulták már ferde beállításban, hogy »verejtékeddel keresd kenyeredet«. Ezt azonban ugy tanulták meg, hogy mindenki másnak ajánlja, önmaga pedig a legkönnyebb módot választja, a legkönnyebb módon való meggazdagodást keresi. A szegénység nem gondolkozik, az éhség, a nyomor, a szenvedés elveszi gondolkodó ke-