Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-226

326 A nemzetgyűlés 226. ülése 1.92 hogy aztán az a fegyveres magyar katona hazafelé is forditja ám a lábát meg a puskáját! Én emlékszem, hogy Erdélyből, Kolozsvárról 1918 novemberében az emberek szeneskocsikban, vasúton odamenekültek hozzánk az Uj Nemzedék szerkesztőségébe, abba a kis üvegkalitkába, ahol mi vivtuk a harcot és ahol megtapasztaltuk az ő sajtószabadságukat akkor, amikor szétverték a szerkesztőségünket, nyomdánkat. Ott előadta nekünk két magasrangu vasúti tisztviselő, hogy ők fenjártak Böhm Vilmos elvtársnál, aki abban az időben a fajával veleszületett katonai erények következtében hadügyminister elvtárs volt (Derültség jobbfelől és a középen.) és azt mondták neki : »De elvtárs, hiszen 5000 katonával még mindig ki lehet söpörni az oláhokat !« És Böhm lépre ment ; azt hitte, hogy az elvtárs megszólítás azt jelenti, hogy az illetők tényleg szociáldemokraták. Azt mondta : »Nagyon jól tudjuk ezt, de attól tartunk, hogy ha a románt kisöpörjük Erdélyből, olyan nacionalista hullám fogja elönteni Eerdélyt, amely fenyegetné a forradalom vívmányait.« Magyarán : »Nehogy mi megbukjunk, inkább pusztuljon Erdély !« (Ugy van ! jobbfelől és a középen.) Ilyen előzmények után, amikor a Károlyiforradalom alatt magyarságunkat az első mámornapok után megtiporták, amikor felállt az a bizonyos szociáldemokrata sajtószabadság és elküldte a maga vörös hintáslegényeit, hogy a nyomdáinkat szétrombolják; amikor az ő szólásszabadságuk ugy dühöngött, hogy a mi igen t. Károlyi József képviselőtársunknak bátor és férfias székesfehérvári fellépésével szemben a Népszava hirdette épen a legkövérebb betűvel: »Letörni, lecsukni, megrendszabályozni!«, (Szabó István (sókorópátkai: Zalaegerszegre vinni! — Derültség.) amikor azt az egy-két keresztény újságot, amely_ akkor méjr egyáltalán megjelent, nem voltak hajlandó szállítani a beszakszervezett közlekedési alkalmazottak,-— akkor mindezt bátor és helyes forradalmi cselekedetnek nyilvánította a sajtószabadságnak most olyan nagy hive, a jelenlegi zsidó sajtó. Ha Budapest utcáin azokat a szegény, csak összeverődni készülő, lelkes, de kissé tájékozatlan ébredő magyar ifjakat (A szociáldemokraták felé:) az ö szólás-, gondolat- és gyülekezési szabadságuk végigpofoztatta: akkor mit gondol a t. Nemzetgyűlés, nem támadt-e olyan érzés a magyarság szivében, — amely közben finoman adagolva megkapta a hireket napról-napra, hogy az oláh, a cseh meg a rác most már beljebb óvakodott, — amely érzés a világ legtermészetesebb és legjogosabb érzése s amely érzés abban csendült ki: »Szabadítsuk meg csak egyszer ettől a bandától Magyarországot, majd leszámolunk velük!« Aztán jött az a proletárdiktatúra; jött a területi integritás jelszavával, és — láttam a magam szemével — sokakat megtévesztett. Amikor ez elkezdte megmutatni a maga gondolatszabadságát, sajtószabadságát, gyülekezési szabadságát a Duna fenekén, a parlament pincéjében, a szovjetházban, (Várnai Dániel: Ne mondja!) végig a Duna mellett, a Dunántúlon, (Pataesi Dénes: Devecser, Kalocsa stb., stb. !) akkor vájjon mi támadt fel ennek a nemzetnek, ennek a letiport magyarságnak lelkében!? Miféle érzéseket gyújtogathattak fel itt a lelkekben azok, akik a krisztinavárosi templomba belövöldöztek, ártatlanul éneklő és imádkozó keresztény asszonyokra és leányokra?! (Kuna P. András: Még a katholikus nagygyűlést is megzavarták!) Amikor annak a hitvány fajtának egyik politikai megbízottja az oltári szentség felé köpött (Zaj. Felkiáltások jobbfelől; Gyalázat!) és ugyanakkor a mi nemzeti szentségeinket is 4. évi január hó 22-én, kedden. letiporták, vájjon mit gondol ctZ ci hitvány fajta: a magyar faj el tudja mindezt felejteni? Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék kritikájában a parlamenti keretek között maradni. (Szabó József: Hát bizony hitvány fajta volt az, aki leköpte az oltári szentséget!) Lendvai István: Én azokat értettem, akik az általam emiitett hitványságokat véghezvitték, és meg vagyok győződve, hogy a t. elnök ur e kijelentésemet félreértette. Akkor alakult ki tehát a magyar lelkekben ellenforradalmi szellem, az az ellenforradalmi gondolat, amelyet én beszédem elején aposztrofáltam. De mi volt abban az ellenforradalmi gondolatban? Benne volt az, hogy megismertük, hogy a destrukció, amely olyan méltatlanul nevezi magát forradalomnak, soha úrrá nem válhatott volna Magyarországon, ha igazán komoly demokratikus politika folyt volna ebben az országban, ha itt évtizedeken keresztül valóban és elsősorban, mindenekfelett a magyar népnek, a magyar nemzet egyetemének érdekeit tartották volna szem előtt. Az ellenforradalmi gondolat lényege tehát az volt: leszámolni azokkal, akik egy nemzet bizalmával, lovagiasságával igy visszaéltek, és azután jogrendet teremteni. (Egy hang balfelől: De nem a végletekig leszámolni!) Ez a szó, hogy: jogrend, hányszor hangzott el itt! Mi az a jogrend? A jogrend egy nemzet létfeltételeinek biztosítása. (Helyeslés jobbfelől.) És egy nemzetnek más és más helyzetben mások és mások a létfeltételei. Én elhiszem, beszédem során céloztam is rá, hogy azok, akik ezt a destrukciót Magyarországra ráengedték, talán nagy százalékban jóhiszeműek voltak. De mikor mi megtanultuk, a saját bőrünkön tanultuk meg a világháború alatt, a két forradalom alatt, hogy mit jelent ez a kérdés, akkor mégis elérkezett az ideje annak, hogy ezt a nemzet számára hasznosítsuk, törvénybe iktassuk, hogy törvényes módon a mi utódainknak, a mi unokáinknak becsületes nemzeti életet biztosítsuk. A történelem logikájánál fogva, amely mindenütt egyforma adott esetben, a történelem ingája diktatúra felé mutatott. Nekem is az a sze^ mélyes meggyőződésem, felfogásom, hogy igenis egy világháború és két ilyen forradalom után átmenetileg diktatúrának kellett volna bekövetkeznie, s ha ez a diktatúra be nem következett, akkor ez csak azt jelentette és jelenti is előttem, hogy az elmúlt évtizedeknek a nemzetet folyton bomlasztó és rontó erőinek következtében alkalmas férfiakat nem termelt a magyar föld, alkalmas férfiakat arra, hogy 1919-ben ezt a diktatúrát átvegyék. Amint pedig ez megbizonyosodott, amint ez a diktatúra be nem következett, amint meg kellett jelennie egy Írásnak, amely biztosított mindenkit arról, hogy itt »polgári egyenlőség« lesz és katonai diktatúra nem lesz, csak egyetlen megoldás maradt; a parlamentáris élet, szóval: az ellenforradalom gondolatát, az ellenforradalomnak a szellemét uj törvényeken keresztül legalizálni, nemzeti életté váltani és a mi utódainknak — akik, reméljük boldogabb életet fognak élni — átadni. Tisztelt Nemzetgyűlés ! Miután azonban a mi ellenforradalmunk is olyan tragikus volt, mint ez az egész magyar sors, és nem élhette ki magát, idegen megszállás következett be, amely idegen megszállás nagyon hosszan tartott, s amely idegen megszállók elé Diamandi meghatalmazott követnek a kijelentése szerint elment Budapest lakosságának egy bizonyos rétege, hogy tartóztassa őket, hogy minél később vonuljanak ki. (Horváth Zoltán: Ezt már megcáfolták!) Mikor azután t. Nemzetgyűlés, ez az oláh megszállás által súlyos-