Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.
Ülésnapok - 1922-226
A nemzetgyűlés 226. ülése 192 lovagiasság nevében jött faj szépen elözönlötte a magyar élet minden pozicióját, elhozta ide a kereskedelmi tisztességtelenséget, elhozta ide a váltót, elhozott ide egyéb vivmányokat, megszállott mindent, ott volt mindenütt, először hajladozott, alázatoskodott, mint a világnak minden rabszolgafajtája szokta, amely csak akkor tör ki teljes kegyetlenséggel, amikor már minden fegyver csak az ő kezében van, — amint azt láttuk Számuelly Tibor idejében — kisajátította magának a magyar kereskedelmet, kisajátította és kontár szellemével tönkretette a magyar ipart, megszerezte magának a magyar irodalmat, megszerezte magának a magyar sajtót, felment a magyar szinpadra és — ami talán még súlyosabb, de tőle még ügyesebb és ravaszabb dolog volt - megszerezte magának a > világ legdologtalanabb és legantiszociálisabb fajtájának, a dolgozó keresztény munkásság tömegeit. Én épen itt ebben a teremben nem tudom feloldani a felelősség alól azokat a kormányzatokat, amelyek a háború előtt és különösen a háború alatt az ország sorsának vezetését vállalták, az ország sorsát vitték. Én különösen egy tragikusan nagy magyar politikusnak a szellemét akarom idézni, azét a Tisza István grófét, aki felé néhányan — akik talán felelőtlen elemek voltunk, az a Milotay István, az a Lendvai István is, aki itt áll — hiába próbáltunk épen a fajtának kétségbeesett féltésével kiáltozni, különösen attól kezdve, hogy a világnak annyi frontján megdördültek az ágyuk és virágos vonatokon ment ki innen ez a faj, hogy: van itt egy nagy ellenség, vigyázzunk arra a nagy ellenségre, van itt valami zsidókérdés! És az a nagy férfiú, az a gerinces ember ebben az egy kérdésben mintha valahogyan lemaradt volna a saját idejének szemléletéről, mintha valahogyan ebben a kérdésben lekésett volna a magyar sorsról! Igaz, hogy rajta is tragikusan beteljesedett a. jóslat. Ő akkor kapott észbe, hogy nem a fekete rém ellen kell harcolni itt, nem az ultramontán internacionalizmus ellen, — mint ahogy ő az ő jóhiszemű protestantizmusában hitte — hanem az ellen a vörös rém ellen, amely már akkor itt settenkedett, itt hóditotta el a magyar élet pozícióit és amely már akkor kiszemelte első áldozatul magának épen gróf Tisza István nemes életét. Én tudom, akkor eszmélt ő is fel s talán rajta keresztül egy nemzet ebben a teremben október 17-én, amikor onnan az ujságirói karzatról a vörös patkányok már elvisitották magukat és elkezdték — nem törődve házszabállyal — éljenezni a sajtószabadságot, azt az ő sajtószabadságukat, amelyről majd beszélni fogok, ha az önök szives figyelme és az idő engedi. És ő — kénytelen vagyok a nemzet szine előtt megmondani — tisztán látta életének utolsó hónapjában a zsidókérdést. Annak a nemzetvédelmi szövetségnek, amely — sajnos — későn alakult meg, ő maga küldött üzenetet abból a villából, ahol másnap este már holtan terült el a szőnyegen, hogy belátja a zsidókérdésben való igazunkat és kért bennünket, hogy propagandát indítsunk plakátokkal, röpiratokkal. Én magam egy ilyen röpiratot meg isirtam, de reggel az őszirózsás katonák fegyverropogtatása közben voltam kénytelen eltépni azzal, hogy — ugy látszik — hosszú időre vége Magyarországnak. Akkor kezdődött az, amit itt hamis szóval forradalomnak neveznek, amit én, azt hiszem, helyesebben nevezek a hadimilliomosok vagyonmentő vásárának. (Ugy van! jobbfelöl.) Mert méltóztassék visszaemlékezni, mi történt. (Szabó József: Elterelték a figyelmet magukról!) Ott künn a mi testvéreink, fiaink, sőt apáink is, az öreg népfelkelők, véreztek, ontották vérüket minden \. évi január hó 22-én, kedden. 325 fronton a szerencsétlen, könnyelmű és ellenséges osztrák vezetés alatt, idehaza az ő kedveseik, hozzátartozóik könnyeztek, éheztek s a föld népének meg kellett tanulnia a maximálástól a rekvirálásig mindent, akkor, amikor itt senki a hadimilliomosokkal nem törődött, senki őket nem üldözte. (Pataesi Dénes: És nem is korlátozta! — Kiss Menyhért: És nem maximálták az árakat a kereskedelemben. — Halljuk! Halljuk! jobbfelöl.) Láttuk, hogy mig odakünn a háború a magyar katonának csak bénaságot, csak keserves betegséget szerzett, addig idebenn annak az idegen fajnak, amelyre Széchenyi István hivta fel a figyelmet, hadimilliókat eredményezett. Nekünk jutottak a hadiözvegyek és hadiárvák, nekik jutottak a hadimilliók. Azoknak, akiknek aljas hadseregszállitási panamái miatt annyi ezer becsületes magyar fiúnak, testvérnek és apának kellett elvéreznie. De ennyi^ szenvedés, ennyi halál után még az a magyar faj is, amelyről nem hiába mondják, hogy olyan tunya tud lenni, és addig nem látja a veszedelmet, amig a nyakán nem érzi, mégis csak feleszmélt. Talán itt is vannak, akik megmondhatják, hogy odakünn is kezdett összenézni a magyar katona a másikkal és azt mondta: »De csak menjünk egyszer haza, majd leszámolunk.« (Pataesi Dénes: Ugy volt!) És amikor végigbicegtek a rokkantak, a világháborúnak ezek a dicsőséges bénái Pest utcáin, amikor néha még magyar létükre is tudtak szabadsághoz jutni frontkatonáink, akkor mit láttak itt ? Egyszerre csak azt látták, azt kezdték mondogatni: »Hát tulajdonképen miért harcolunk mi ott künn? Hát kikért harcolunk? Ezekért, akik itthon dőzsölnek, akik itt lakmároznak, akik itt hiznak, kövérednek a mi szenvedésünkön, elesett bajtársaink halálán? Gyerünk csak haza egyszer, majd leszámolunk.« Ki kell jelentenem, hogy az a »leszámolás« szó erősen antiszemita irányba célzott. Akkor, amikor már a trezorok tele voltak, amikor már több hadimilliót nem lehetett veszedelem nélkül szerezni, akkor biztosítani kellett a hadimilliókat. Mivel? A mindenáron való békével. Ez a faj, amely a világnak legharciasabb faja, csakhogy nem katonai eszközökkel: a zsidóság kezdte belevinni a köztudatba, hogy mindenáron való békét kell kötnünk. Nagyon jól tudja az ő 6000 év óta kifinomodott szimatjával, hogy háborút befejezni nem lehet ugy, hogy ne legyen valamelyik a győztes, valamelyik a legyőzött, hiszen a világhistória még ilyet nem látott. De neki az volt az érdeke, hogy a legyőzött feltétlenül a magyar legyen s vele együtt, természetesen, az ő szövetségesei is. A magyar katonaság jogosan fáradt bele egy ilyen reménytelen küzdelembe, amely nem azért volt reménytelen, mert katonailag az lett volna, hanem azért, mert a magyar katona látta, hogy odakünn a lövészárokban nincs szociális igazság, mert azt kellett látnia, — amit ma is látunk itt — hogy még a legkétségbeesettebb pillanatokban is csak neki kell koplalnia, mig mások odakünn tudnak nagyon jól élni. S amikor jöttek már a hirek az itthonmaradottak szenvedéseiről, és a tetejébe kiérkeztek oda a defetista, vereségpárti vörös újságok is, ezeknek a dicsőséges és veretlen magyar katonáknak kezéből mindenáron ki kellett venni a fegyvert, mert — s azt hiszem, ebben mindnyájan egyek vagyunk — ha ide fegyveresen jön haza az a magyar fronthadsereg, s ha itt belül is nincs megbomlasztva a nemzet lelke, (Pataesi Dénes: Erkölcse, mindene!) akkor soha, de soha egyetlenegy idegen bocskoros láb nem tapodja ezt a magyar földet. (Ugy van! a jobboldalon.) de viszont félni kellett volna attól, 45*