Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-225

A nemzetgyűlés 225. illése 1924. évi január hó 18-án, péntehén. 273 körök. Ugyanezeket a munkabéreket adják meg- Diósgyőrött is kis variációval, amennyiben mégis számításba veszik az ottani valamivel kedvezőbb lakás- és megélhetési viszonyokat. Összehasonlitásképen a • vasművek és gépgyárak megállapitása szerint — ez májusra vonatkozik — a szakmunkások órabére Budapesten 256 korona volt. Azt hiszem, hogy Reisinger képviselő ur további számításait a Diósgyőrött fizetett munkabéreknek csak egy tételére alapitotta, tudniillik az ott készpénzben kimutatott keresetre, amely igaz ugyan, hogy csak 146 korona volt, tehát ez lényeges differencia a budapestihez képest, ehhez azonban kedvezményes ellátás, eipőszolgáltatás járul, úgyhogy amíg egy szakmunkás Pesten 256 koronát kapott óránként, Diósgyőrött kapott 240 koronát. Ez egészen elenyésző csekély differencia, ha ehhez hozzávesszük azt, hogy Diósgyőrött a kolóniákat a jóléti intézményekkel együtt megcsinálták olyan időben, amikor ezekről még alig volt szó, hogy ott lakásokról tudtak gondoskodni, hogy azoknak a szerencsés embereknek, akiknek lakásuk megvan, — mert hiszen megnőtt a gyár és nem tudott az igényekkel lépést tartani, — egy kis kertjük is van, sertést tarthatnak, s az egész igazán hozzá, kezd csatlakozni a vidéki élethez. (Felkiáltások: Semmi bajuk nem volt, mig a népboldogitók oda nem mentek.) Természetesen bajok, a nópboldogitóktól eltekintve, ott is vannak, mert épen ugy sinylik az általános nyomorúságos helyzetet, mint egész országunk. Természetesen nehéz viszonyok vannak ott is, csak nincs olyan aránytalanság, mint Reisinger képviselő ur állitotta. Ez helytelen beállítás. S minthogy nekem az a tendenciám, épen állam-szoeialisztikus gondolkodásomnál fogva, hogy mindig bebizonyitsam, hogy az állam képes felvenni a versenyt, a magángazdálkodással, ki kellett mutatnom, hogy ez a rendszer nem vezet igazságtalanságokra, hanem ezeket a munkásokat részesévé teszi, vagy kénytelen eltűrni, hogy részesei legyenek annak a nyomorúságnak, amely az egész országot megfekszi, de egyúttal gondoskodik arról is, hogy azok részesei legyenek olyan jótéteményeknek is, amelyeket csak az állam tud nyújtani. (Helyeslés jobb felől.) Mert az állam a polgárainak felel, a részvénytársaság pedig a részvényeseinek. (Helyeslés és taps jobb felől.) Már most ott is hasonló viszonyok vannak az egész üzleti élet lefoonyolitasaban, mint a vasútnál. Nem is akarok tovább erre kitérni. Súlyos tétel az volt, hogy az államvasút főrendelője a vasgyáraknak, az államvasút pedig rossz fizető, (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) és ezért a gyárak évekig igazán válságos helyzetben voltak, (Egy hang jobbfelől: Szórói-szóra igaz!), annyira válságos helyzetben, hogy én felvetettem magam előtt a lelkiismeretben kérdést, vájjon még mindig állhatom-e azt a politikai álláspontomat, amelyet eddig állottam. A segítség lassan megy s annak késése megint sok bajt okozott már az általános viszony következtében is. A kereskedelemügyi minister ur megint teljes energiával nekifeküdt a kérdés megoldásának és abban a 'bizonyos adósságtörlesztésben Diósgyőr is benne van. Csak azt az óhajtásomat fejezem ki, —- nem mint egyén, hanem gazdaságilag gondolkozó szakembere ennek az országnak, — hogy ezt a folyamatot ne engedje ellanyhulni a kereskedelemügyi minister ur. Ezt az állami üzemet el kell látni a szükségelt forgótőkével, mert különben lehetetlen azt követelni tőle, hogy ott okszerű gazdálkodás folyjék. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ha ezt megkapja, meg vagyok győződve epén szocialisztikus gondolkodásomnál fogva, hogy ez a gyár megint mintaszerű lesz a jövőben is, amint mintaszerű volt az elmúlt években. Ezeket tartottam szükségesnek egész röviden elmondani. Befejezésül már most csak annyit mondok, hogy természetes következménye az általános viszonyoknak, hogy a gyárak és állami üzemek — itt a vasgyárakról beszélek — panganak. Ezek és különösen a budapesti lokomotivgyár és a mezőgazdasági gépgyár csak akkor fogják kifejthetni teljes erejüket, hogyha megint visszahódítják azokat a piacokat, amelyeket elvesztettek. Hiszen a gazdasági gépgyár termékei Oroszországba, az egész Keletre, az egész Balkánra mentek. Most el vagyunk zárva. Igaz, hogy a belső fogyasztás növekedett, de nem olyan mértékben, amint arra szükségünk van. Most természetesen nem lehet másképen megoldani ezt a kérdést, mint a megfelelő kereskedelmi szerződések megkötésével. A kormánynak ez a tendenciája kezdettől fogva. Hiszen mi azokat a kereskedelmi szerződéseket mindig meg akartuk csinálni s mikor most a népszövetség jön az ő rekommendációjával s azt mondja, igyekezzünk ezeket megkötni, hát ez rajtunk nem fog múlni; mi szívesen kötünk szerződéseket, de nem egyoldalú diktátumokat. Ezen fekszik a hangsúly. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Ameddig csak szerződésről van szó, ahol két fél mint szerződő és alkudó fél áll egymással szemben, rendkívül könnyen fogjuk akceptálni ezt a rekommendációt. De nem látom olyan nagyon veszedelmesnek a rekommendációnak azt a csoportját, amely most már tanácsokat ad, hogy hagyjunk fel olyan iparokkal, amelykre nézve nálunk a természetes alapfeltételek nincsenek meg. Ha én — mert hiszen csak ezzel foglalkozom — a vas- és gépgyárat veszem szemügyre, egész nyugodtan merem állitani, hogy a szükséges természeti források minden nyomorúságunk mellett megvannak, nem ugyan a maguk egészében, de mégis elegendő mértékban arra, hogy mi ezeket az iparokat tovább űzhessük. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) A vasérc kérdése a legnehezebb. Miért? Mert vasérceinket egyszerűen elvették. Természetes dolog, hogy most itt nehézségek vannak. De miért? Mert, amint egy műegyetemi berlini kollegám mondotta: »Die Grösste Unvernunft des Jahrhunderts ist der Versailles-er und Trianon-er Friedensvertrag.« Ez juttatott minket ebbe a helyzetbe. De nem fosztottak meg bennünket szemünktől, nem fosztottak meg embereinktől. Nekünk ott vannak a szakavatott mérnökeink, munkásaink. Ez semmi? Hol van ez a Balkán államokban! Megvan Csehországban. Csehországnak van is érce, amit tőlünk veit el. Nekünk is van még egy maradékunk. Az érchiány azonban nem egyedüli kritériuma a vasipar fennállásának, mert Németországot is megfosztották érckészletétől és külföldi ércekkel fog dolgozni, amint dolgozott a múltban. De érdekes jelenség, hogy egy cseh gyár, a vitkovici gyár magyar ércekkel dolgozott. Jelenleg érchiánya van és kénytelen az ércet szintén Norvégiából, Lappiandhól hozatni. Amit ők meg tudtak csinálni, azt mi is meg tudjuk csinálni, ha csak érc kell. Ha pedig berendezés kell, az van; ha ember kell, az is van, csak ki kell őket használni. (Kabók Lajos: Nagyon ki vannak!) Én tehát nem látom olyan borzasztó veszedelmesnek ezt a helyzetet.