Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.
Ülésnapok - 1922-224
Á nemzetgyűlés 224. ülése 1924. kor mint fogyasztó megfizeti. (Lendvai István: És" amikor megfagy télen a hidegtől!) Az életnek másik igen fontos szükséglete tudvalevően a cukor. Nézzük, hogyan állunk ebben a tekintetben. Itt — sajnos — rosszabbul üt ki a gazdasági megszállás, mint a másikban. Tizenegy cukorgyárunk közül négy a Magyar Általános Hitelbank, négy báró Hatvány és Kohner (Lendvai István: A kis cukrosok!), három más pedig kisebb kereskedelmi vállalatok kezén van. 80%-a tehát az ország cukortermelésének mikor csupa keresztény kisgazda és nagygazda termeli a cukor anyagát, mondom, 80%-a a kész cukornak a Magyar Általános Hitelbank, a báró Hatvanyak és Kohnerek kezén van. És azután mi történik a cukorral. Akkor, amikor a cukor már be van termelve, . . . (Csontos Imre: Kilencezer korona már kilója!) Lesz az még több is, képviselő ur! (Lendvai István: Mindig azzal védekeznek, hogy ők keresztény emberek! — Zaj.) A gazdák még mindig azzal védekeznek, hogy nem kapták meg az árát, Mikor az előállítási költséggel baj és vesződség nincs és a cukor be van raktározva, akkor azt olvassuk, hogy a cukor egyszerűen eltűnik a piacról. Tudjuk, hogy a cukrot egyszer termelik, mert a cukorrépát kiássák, beszállítják, successive dolgozza fel a gyár, de amit egy évig termeltek, az egy évig termelt cukorrépa eltűnik... Egyszer — ugy január felé — már olvassuk az újságokban, hogy nincs cukor. Akkor már nincs, de az az újságolvasó, aki a sorok között tud olvasni, tudja, hogy dehogy nincs, csak az ára fel fog emelkedni. Azt mondották, hogy az ár felhajtás a korona ár felhajtásával van összefüggésben. Ha stabil a korona nem emelkedik ElZ cl Tel. Ha nem stabil, emelkedik. De látjuk, hogy a stabil 0.3-as korona mellett is 1500 és 2000 koronával emelkedett a cukor ára. Amikor felemelték, amikor elfogadta az az Árvizsgáló Bizottság, vagy az a bizottság, amelyhez elég szerencsétlenségünkre ez a kérdés tartozik, mindjárt lesz cukor, esőstől^ vehet bárki, mert akkor már felemelték az árát. Ez a megszállás mit is jelenti Nagyon jól tudjuk, hogy a cukor nem luxuscikk. A parfőmöt el lehet rejteni, akinek par főmre van szüksége, az fizesse meg, ennél a cikknél nem szólunk bele, hogy mennyit számitanak fel érte, hogy hamisitott-e az a párfőm, vagy tényleg Parisban készitették-e, ahogy a vignettán feltüntetek. (Lendvai István: A zsidó-szagot nem tudja eltüntetni a párfőm szaga! — Derülség a középen, — Zaj.) Az azonban, hogy a cukrot ilyen árdrágitással teg3 r ék lehetetlenné a szegény magyar fogyasztóközönség számára, azt a cukrot, amelyet a szervezet éppúgy megkiván, mint a zsirt vagy a lisztet, ez olyan visszaélés, amely csakis ebből a gazdasági megszállásból keletkezhet. (Pikler Emil: Háromezer korona a kincstári részesedés minden kilónál! — Zaj.) így van ez a gazdasági megszállás az ipar terén is és az élet minden vonalán. Már délelőtt céloztam erre: csodálatos, hogy a_Kállaycsalád, a pénzügyminister családtagjai, hogyan, minő háromszögben helyezkednek el a magyar gazdasági élet focus-pontjain. De nemcsak ők — mások is. Csodálatos, hogy a cukorban és a petróleumban — például — mindakettő igazán eminenter elsőrendű fogyasztási cikk — az egyik Ullmann-sarj, akinek azt hiszem, nemcsak vérségi, hanem gazdasági relációja is van a Magyar Általános Hitelbankkal, ott ül bent a pénzügyministerhimban és intézi a cuévi január hó 17-én, csütörtökön. 245 kor és petroleum kérdéseit. Anélkül, hogy én báró Ullmann pénzügyi tanácsos urnák' személyi intaktságát érinteném, mégis ugy gondolom, hogy én a kormány helyén mégis csak azi mondanám: Méltóságos uram, legalább amig a cukorgyárakkal és a Hitelbankkal ilven relációban vagy, addig add át a posztodat olyan embereknek, akiknek ezekkel a fogyasztási cikkekkel semmi nexusuk nincsen. Lendvai István: A zsidó semmiben sem inkompatibilisük !) Abból a feltevésből indultam ki délelőtt, hogy megkapjuk a 250 millió aranykoronát. (Lendvai István: Isten ments!) És azt is mondottam, hogy már a kisentente részéről gondoskodás történt, hogy ne kaphassuk meg. Tehát nem az Isten mentett meg, hanem a kisentente. Feltettem, hogyha megkapjuk, akkor is csak ugy segit, ha azokat a bajokat, azokat a szervi bajokai és hibákat, amelyek bennünket arra kényszeritettek, hogy minden nemzeti büszkeségünk meghazudtolásával — mert hisz mindig azt mondják, lovagias, büszke nép vagyunk — odajáruljunk a kisentente és nagyentente elé és kölcsönért kunyeráljunk. Ha Bethlen ministerelnök végigjárja most Európa minden országát és államférfiát, hogy biztosítsa a nemzet életé; és mentse, ami megmenthető, a külföldi kölcsönnel, — csak akkor használhatunk a nemzetnek, mondottam, ha azok a szervi bajok, amelyek ebbe a nehéz és súlyos gazdasági helyzetbe juttattak bennünket, megszűnnek. Hogy milyen gazdálkodás van az országban, arra csak egy ig'azán égbekiáltó példát fogok felhozni. A postatakarékpénztár, amely igazán magyar intézmény, Baross Gábornak gyönyörű alkotása, amit Japántól kezdve a világ minden állama eljött tanulmányozni, most a csőd szélén áll. S azért áll a csőd szélén, mert megakasztották fejlődését, kiforgatták mibenlétéből és sajátságából, az odaözönlő pénzt beirányítják a Pénzintézeti Központba. A Pénzintézeti Központba folyik be a postatakarékpénztárba betett kisemberek pénae, Nagyon kis százalékot osztanak ki kamatra a betevőknek én a Pénzintézeti Központ ugyancsak nemzeti ajándékképen a kisemberek olcsó pénzen kamatozó pénzét az Ullmannoknak, a Kohnereknek stb., a milliárdos nagytőkéseknek adja ki. (Lendvai István: A zsidó dinasz J t iának !) Elnök (csenget): Lendvai István képviselő urat^ kérem, méltóztassék a közbeszólásoktól tartózkodni. Zsirkay János: Ezt csak arra hoztam fel, hogy a nostatakarékpénztárt, ezt az ig'azán szép, nagy jövőjű és tisztára magyar agyból kipattant intézményt, amely a kisemberek öszszezsugorgatott pénzecskéjét nem csak mint takarékpénztár kezelte, hanem elsőrendű pedagógiai hivatást is töltött be, amennyiben a takarékosságra nevelte már a kis gyermekeket is, akik, mikor zsebpénzükből mea'takaritott filléreiket ennél az intézménynél elhelyezték s felragasztották könyvecskéjük táblájára azokat! a kis takarékbélyegeket, megtanulták becsülni a pénzt, — mondom, ezt a szép intézményt most odadobják a jegyintézet karmai közé, hogy a betevők milliárdjait nemzeti ajándékképen, úgyszólván ingyen adják a nagybankoknak. Ez a gazdálkodás nem vezethet másra, mint minden magyar intézménynek tökéletes csődjére és összeroppanására. Azt mondják, hogy majd rendbehoz mindent a fögubernátor, aki idejön. Nem kidjuk,
