Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-221

148 'À nemzetgyűlés 221. ülése Î924. évi január hó 11-én, pénteken. kőzni és megnézni, hogy ugyan mit csinált ez a ministerium. Vájjon esinált-e a lakásügyben valamit 1 Egy szerencsétlen törvényjavaslatot hozott ide, amely már törvény lett s amely a nagybankokat, a zsidó tőkét (Ugy van! a balközépen,) és a keresztény tőkét mentesítette a kényszerépitkezések alól és most nincs építkezés. (Lendvai István : Természetes !) A népjóléti ministerium rendezett inségakciókat is, ahol főrangú hölgyeink és főrangú uraink talán még a palotást is eltáncolták, de hogy ezek az inségakciók mit jelentenek, azt meg tetszik látni az utcán, csak tessék kimenni és megnézni a rongyokba öltözött aszszonyokat, a mezítelen gyermekeket, ruhátlan rokkantakat, a hideg szobában élő proletárcsaládok ezreit ós ezreit. Ez az úgynevezett népjóléti akció. A népjóléti ministeriumnak szerintem ezekben a pillanatokban nincs létjogosultsága, mert nem mutatta meg, hogy ő tulajdonképpen tud is valamit tenni. Vagy őrajta múlott, vagy pedig lehetetlenné tették, hogy cselekedjék. Akár az egyik, akár a másik ok áll fenn, mégis csak az eredmény az, amelyik igazol bennünket, mert nem is csinált semmit és nem is tud addig csinálni, amig ebben az országban egy erősebb, demokratikusabb áramlat nem kerekedik felül, amely azután beekapcsolia magába a népjóléti ministeriumot s az tud is termelni. Itt van a betegsegélyző pénztárak ügye. Ezt a virágzó s az ország egyik legszebb intézményét, amit eljöttek külföldről tanulmányozni és mindenki csak a. legnagyobb megbecsüléssel é$ elragadtatással beszélt róla, már egészen a csőd szélére kergették^ (Peyer Károly : Nem Friedrich, hanem Benárd, aki azt mondja, menjen haza, ehet-ihat úgyis meghal. — Zsirkay János : Nem igaz, most Ítélték el a Világ munkatársát ! — Peyer Károly : Az, hogy elitélték, nem jelent semmit !) Nem igy bírálom el a dolgot, általános szempontból ' bírálom el és meglátszik a betegsegélyző pénztárak helyzetén, hogy ott állnak a züllés tetőpontján. Nem tudom, három-négy hónap múlva ezek a pénztárak fennállhatnak-e még vagy nem ? Miért nem adják vissza ezeknek a pénztáraknak az autonómiát ? (Petrovácz Gyula : .Vem akarják kortestanvává süllyeszteni ! — Peyer Károly : Most bombaraktárak ! Akkor, amikor kortestanya volt, jó volt a pénztár, most, mikor már nem kortestanya, nem jó ! Vésze demie söbb a bombaraktár, az összes merényletek odavezetnek a betegsegélyző pénztár egyes tisztviselőjéhez.) Nincs az a pues, amelybe nem volna egyegy ember belekeverve! (Zsirkay János: Most ugylátszik az Érne amnesztiát kapott. — Peyer Károly: Az az Érnének a fiókja! — Rassay Károly: Az Érne négy év óta amnesztiát kapott, csak el kell olvasni a nyomozó iratokat!) Nézzük meg kissé, hogy milyen a kormány gazdasági politikája. Azt tudom, hogy adót szednek. Az adókat nagyszerűen be tudják hajtani, de uj adóknak a kitalálásában is igenigen leleményesek. Van már itt annyiféle^ adó, hogy senkisem ismeri ki magát benne. A fényűzési adót rátették már a főzelék-feltétre is. Ha egy szegény munkás, kishivatalnok vagy kisgazda vagy csak akárki bemegy a vendéglőbe és főzeléket eszik egy darabka hússal, már nem forgalmi, hanem fényűzési adót fizet. Valóban fényűzés is manapság a hus a szegény embernek asztalán. (Baticz Gyula: Még a főzelék is fényűzés!) Ellenben nemcsak igy fizeti az adót a munkás vagy pedig a kis polgárember. Itt van pl. a cukorkartell ügye. Azt hiszem, hogy ebben a kartellben vegyesen vesznek részt a keresztények is, meg a zsidók is. A cukorkartellt a kormány támogatja. Ennek a nemzetgyűlésnek elején — jól emlékszem rá — Haller István képviselőtársam volt az, aki ezt szóvá tette és már akkor gyanús volt a kormánynak a cukorkartellben való viselkedése. Nagy volt a gyanú arra nézve, hogy a cukorkartell a kormány választási alapjára nagy pénzeket adott. Most azonban már nem erről, hanem arról van szó, hogy a kormány minden kilo cukor után 3200 és egynéhány koronát kap. Ez természetesen enyhe bánásmódra tereli a kormányt magával a kartellel szemben, úgyhogy a kartell részben kizsákmányolja a termelő kisgazdát, aki a cukorrépát termeli, másrészt r kizsákmányolja borzalmasan a fogyasztót. (Halász Móric : Máig sincs megállapítva az ára!) Mert nem akarják megadni azt, amit a termelők kérnek. Ezzel tisztában vagyok. (Peyer Károly: De porosz szenet behoztak valorizálatlan kölcsönnel és most fizetik vissza!) A kormány támogatja a kartelt, ugy hogy nem engedi behozni a külföldi cukort. Támogatja máskép is olyképen, hogy kiviszi a magyar cukrot, ugy hogy tízezer vaggonszámra vitték ki Magyarországból a cukrot, amely cukor kivitele tehát az export, a kartellnek 1923-ban 150 milliárd bevételt jelentett. Nálunk pedig a szegény ember a cukrot már csak a kirakatban látja. Itt a szegény ember asztalán már nincs cukor, az már fényűzési cikk, ahhoz nem juthat hozzá. A szegény ember örül, ha kenyere van, és a kenyér árát is épen most drágították meg. Ahhoz bizony, hogy ilyen gazdasági politikával kormányozzunk egy országot, nem valami nagy bölcsesség kell. Azt is ki akarom jelenteni, bogy az ilyen kormányzati rendszer a tömegekben, a népben, milliók lelkében felkelti azt a gyűlöletet, azt az elkeseredést, amely ha egyszer kirobban, nem tudom, mi lehet ennek a következménye. Jóval semmiesetre sem fog járni. (Baticz Gyula: A túlfűtött kazán szét szokott robbanni !) Itt van a telefon és a posta kérdése. Több mint tízezer telefont nem lehet használni. Az előfizetőktől beszedették már a javítási díjakat is, amit soha visszakapni nem fognak, a telefon azonban még mindig rossz, a telefonokat használni nem lehet, ami az iparban, a kereskedelemben, a kórházaknál és a közintézményeknél nagy veszteséget jelent. Ez az egyik. A másik a magyar királyi posta. A magyar királyi postáról a háború előtt csak jót lehetett hallani. A magyar királyi posta mintaintézménye volt Magyarországnak, melynek tanulmányozására külföldiek is jöttek ide és legteljesebb megelégedésüket fejezték ki a látottak felett. A mai posta nem ilyen. A mai postát az jellemzi, hogy a leveleket cenzúrázzák. Itt van egy csomó cenzúrázott levél, ha parancsolnak velük, szívesen rendelkezésre bocsátom, egyrészük budapesti, másrészük vidéki levél. (Friedrich István : Mostanában í) 1923 november 23-iki a legutolsó levél, tehát még két hónapja sincs' hogy cenzúrázták. (Friedrich István: Igazságügyminister ur, van még cenzúra?) Hogy a hadi jog alapján történik-e a cenzúra, vagy sem, nem tudom, annyi bizonyos, hogy a cenzúra megvan, behatol a családi életbe, az iparba, a kereskedelembe, magánvállalatokba, egyszóval spicli rendszer van ezen a vonalon is. Felolvasok egy levelet, amely erre vonatkozik (olvassa): »Csütörtökön délután megjelent az irodámban az államrendőrség egy detektivje és előadta a következőket: Az ügyvéd ur pár héttel