Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-217

A nemzetgyűlés 217. ülése 1924. tesen mindegyik felül van húsz kilón, hacsak nem malac) maximum 3000 koronáig terjedő adót köteles fizetni. Ez azonban végtelen elkeseredést szült, mert igy érvelt a kisember: én neveltem, én hizlaltam, én eszem meg a saját családommal és most még ezért is fizessek 3000 korona adót! A pénzügy minister ur a rendeletnek ezt a végtelen elkeseredést szitó részét már enyhitette a 141.397. számú rendeletben, amelyben kimondja, hogy saját fogyasztásra, saját szükségletre leölt disznók után nem kell fizetni. A bornál azonban még meg vannak az egyenetlenségek, és erre voltam bátor felhivni a pénzügyminister ur figyelmét. Van azután itt egy másik eset. Nem tudom most megmondani, melyik rendelet vagy törvény a fogyasztási és forgalmi adó-eltitkolásokát felfedező pénzügyi közegeknek a pénzbirságok 85%-át igéri oda. Ez, nézetem szerint, rendkivül nagy erkölcstelenség, (Ugy van! jobbfelöl.) mert utóvégre az a pénzügyi közeg az államnak fizetett hivatalnokának kötelessége a dolgát lelkiismeretesen elvégezni. Nem azért kell, hogy elvégezze a kötelességét, mert ezért valami különös prémiumot kap, hanem azért, mert ez neki kötelessége. Hogy jut hozzá a finánc ahhoz, hogy a kötelessége teljesítéséért külön díjazásban részesüljön, holott más állami tisztviselő, akármilyen szorgalmasan és bármilyen odaadással teljesiti is a kötelességét, semmiféle többdíjazásban nem részesül? (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezek az összegek tízezrekre és százezrekre rúgnak, (Felkiáltások balfelől: Milliókra!) milliókra mennek összességükben, de amit egyes egyének kapnak, az százezrekre rug, esetleg milliókra is. A gyakorlatban a következőt tapasztaltam. A pénzügyi közegek kiadják albérletbe a százalékpénzeket, mert ugyebár, az az X. Y. pénzügyőr nem ismerheti az ő körzetébe tartozó három-négy községnek egész lakosságát, hanem van neki mindegyik faluban egy-két jó komája, azzal megegyezik és azt mondja: nézd barátom, én kapok minden ezer korona pénzbüntetés után 850 koronát, de én nem lehetek mindig ott, nem tudom, hogy ki adott el disznót, lovat, ki nem adta be a passzust, ki titkolta el, vagy ki ivott meg több bort, mint amennyit kellett volna; te tudod, figyeld meg, azután feljelented és megkapod a 20—25°o-át annak, ami nekem jár. Ebből természetesen óriási gyűlölködés származik, mert az a feljelentett egyén olyan kis faluban persze egész biztosan megtudja, hogy ki volt kinek utján kitudódott az ő kis turpissága. Ez azután végtelen gyűlölséget, egyenetlenséget, örökkétartó haragot stb. szül. Ajánlom a pénzügyminister ur figyelmébe, hogy^ igy festenek a gyakorlatban ezek a nagyon szépen kicirkalmazott törvények és rendeletek. Hiszen nem mondom, hogy bizonyos fokig ne biztassa azt az eljáró pénzügyőrt bizonyos kis jutalommal, de ez nem lehet akkora, hogy a_ fizetését százszorosan és ezerszeresen meghaladja és hogy abból egyenesen üzletet csináljon s abból éljen. (Ugy van! a jobboldalon.) T. Nemzetgyűlés ! Mindannyian érezzük a forgalmi adónak súlyát, de egészen különösen súlyosodik ez a teher a falusi kisiparosokra, mert az a falusi kisiparos nem vezet rendszeresen könyvet, (Ugy van! balfelől.) de nem is vezethet, mert nem ért hozzá és nem is futná, hogy könyvelőt tartson. Erre a kisiparosra átalányban vetik ki a forgalmi adót, úgyszólván — engedelmet kérek ezért a magyaros kifejezésért — hasból vetik ki rá az adót, teljesen aszerint, hogy véletlenül a kivető közeg jónak látja-e vagy nem látja évi 'január hó 5-én, szombaton. 421 jónak felbecsülni az évi jövedelmét Hiába rugkapálózik azután ez ellen a szegény kisiparos, olyan adóval sújtják, hogy képtelen megélni, az iparát is odahagyja és inkább elmegy napszámosnak. Erre egészen konkrét adataim vannak. A közélelmezési minister urnák figyelmébe ajánlom a következő dolgot. Azon községek lakói, kik hetipiacokat tartó városnak vagy nagyobb községnek közelében élnek, ha a piacra árut, terményt visznek be, őstermelési igazolvánnyal kötelesek igazolni, hogy az állatokat saját maguk tenyésztették s a terményeket maguk termelték. Ezekkel az őstermelési igazolványokkal azután nagyon sok visszaélés történik. Magának az igazolványnak szövege általánosságban igy szól — elő van nyomatva, a jegyző csak kitölti —: »Alulirott elöljáróság igazolom, hogy X. Y. azt az árut, amelyet a piacra visz, saját maga termelte«, de nem mondja meg, hogy három malacot, két csirkét stb., ezt az igazolványt tehát csak általánosságban töltik ki. Sürün előfordul, legalább nálunk Székesfehérváron, hogy amikor bemegy valaki őstermelési igazolvánnyal, a városi rendőr elfogja és kéri az igazolványt. Az a szegény ember a legnagyobb lelkinyugalommal fel is mutatja az igazolványt erre azt mondják neki: hiszen itt nincs megmondva, hogy mit hoztál, nincs kitüntetve, hogy három csirkét és 50 kiló kukoricát hoztál. Beviszik a rendőrségre és elárverezik a terményeit. Természetesen — kényszerárverezés lévén — a lehető legalacsonyabb árakon. Mondom, ez csak bizonyos fokú visszaélés, de magában a rendeletben az van, hogy az őstermelési igazolványokat minden három hónapban meg kell ujitani. Ez igazán vekszálása annak a szegény termelőnek, pláne, ha körjegyzőséghez tartozik és jegyzői hivatal nincs a lakása székhelyén, tehát egynéhány kilométert el kell sétálnia máshova. Hiszen utóvégre, ha úgyis csak az van az igazolványban, hogy »igazolom, hogy Varga István az általa piacra vitt terményt maga termelte,« akkor ez három hónapon belül úgysem változik meg. Ezt tehát helyes lenne egy esztendőre meghosszabbítani, mert ezáltal a városok közelében lakó kisembereket nagyon sok terheléstől meg lehetne kímélni. Egyáltalában teljesen kifejezhetetlen az, hogy milyen adó-kaosz uralkodik nálunk. Merem mondani, hogy nincs ebben az országban egyetlen pénzügyigazgató sem, aki az ő megyéjének csak egyetlenegy emberéről is meg tudná mondani, — saját magát is beleértve, — hogy mennyi adót köteles fizetni. Épen ebből a sokféle adóból és a rendeleteknek ebből az egymást követő tömegéből a rendes adót kiböngészni majdnem a lehetetlenséggel határos, és ebből származik azután a publikum legnagyobb mértékű elkeseritése, vexálása és zaklatása. Akárhány kisgazdával, földmivessel vagy napszámossal beszélek, mindegyik azt mondja: Uram, tudjuk, hogy adót kell fizetni, tudjuk azt is, hogy az ország a mai időben le van rongyolódva, sok adót kell fizetni. Uram, meg is fizetjük, de tessék nekünk megmondani az év elején ugy, amint az a régi időkben az adókönyvekben megvolt, hogy ebben a fertályban annyit, abban a fertályban amannyit fogsz fizetni, és akkorára a pénzt össze fogjuk teremteni és meg fogjuk fizetni az adót. Hogyha azonban én lefizetem a fertályomat, gondolván, hogy elvetettem a gondját, mire haza kerülök a községházáról, — ahol most fizetik az adót — már ismét ott van egy ujabb adóról szóló intőcédula, amelyről nekem halvány sejtelmem sem volt. Ha tehát,, az adósróffal ugy is a lehetőségig megszorítjuk a szegény népet, akkor azt legalább ne tegyük olyan formában