Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-216

364 A nemzetgyűlés 216. ülése 1924. évi január hó 4-én, pénteken. Nem volt senki, se az állam, se magánosok, akik a ruha és cipő megszerzésében nekik segítségükre lett volna, s igy most eljutottak odáig, hogy még ha akarnak, akkor se tudnak munkába állani, mert ki veszi föl, ki állitja munkába, ki fogadja fel szolgálatba azt az embert vagy azt az asszonyt, akiről lóg a cafat, akinek nincs cipőtalpa, akinek minden ujja kilátszik abból a cipőből. A lógó rongyok és a sápadt, beesett arc nem olyan jó ajánlólevél, hogy a munkaadónak bizalma lehetne annak a szerencsétlennek munkába állitásához, sőt ellenkezőleg kidobja őt, nehogy megszakadjon a szive. Nem csoda ezek után, hogy a rokkantak és özvegyek mind sűrűbben tesznek összehasonlítást a mi itthoni elbánásunk és a között, hogy külföldön — a háború vesztes országokban, mert nem a győzteseket akarom itt felhozni — hogyan bánnak a rokkantakkal és özvegyekkel. Nem mi, hanem a kormány tehet róla, hogy ez az összehasonlítás a mi kárunkra üt ki. A rokkantüggyel kapcsolatban meg kell még jegyezni azt is, hogy most, amikor az ujabb felülvizsgálásokat csinálták, mikor újból osztályozták megint a rokkantakat, az volt a, ha nem is nyilvánosan kimondott, de titokban tartott cél, hogy a rokkantak számát mentül alacsonyabbra nyomják le, hogy a rokkantak státusába minél kevesebb rokkant kerüljön be. így azután a feiülvizsfálásnál az volt a kérdés, hogy mi a vallása? lintha attól, aki a háborúban, a harctéren testi épségét ott hagyta, nagyon kérdezték volna, hogy mi a vallása es ha kellemetlen vallása volt, akkor talán nem küldték volna ki azok közé, akik vérüket hullatták ezért az országért. Ez a kérdés a felülvizsgálatnál természetesen számba jött ugyanúgy, mint majdnem minden hivatalos helyen, ahol, ha valamiről szó van, ez a legelső kérdés, és azok, akik arra a kérdésre, hogy mi a vallása, nem kedvező feleletet adtak, azoknak 75—8ü°/o-os rokkantságát lecsökkentették 25%-ra. Egymás után jöttek az ilyen panaszokkal, bár még a mai napig sem tudom elképzelni, hogy a rokkantsági fokozat milyen összefüggésben van a vallással. Ezenkivül az ipari munkásoktól még bizonyítványt is kértek, hogy mit csináltak a kommün alatt, igazolniuk kellett azt, szigorú igazolási eljárás alá vonták őket azért, ha a kommün alatt bárminő szerepük is volt. Ha valaki nem tudott olyan igazolványt adni, vagy a kommün alatt esetleg nem volt munkában, ami nagyon sok esetben megtörtént, és igy a munkaadó iá nem tudja igazolni, hogy ő 100%-ig megbízható, akkor az ő rokkantsági fokozatán is baj esett, akkor az is 70-— 80%-ról 40—50%-ra csökkent le. Ez volt az egyik mód az ellátandók számának csökkentésére. A másik az a hihetetlenül alacsony értékhatár, amely csak arra alkalmas, hogy az ellátandók letagadják jövedelmüket, még azt a csekélyét is, ami van nekik, és igy állandóan a fejük felett van a veszedelem, hogy felfedezik ezt a kegyes csalást, mert ez az alacsony értékhatár nem tette lehetővé nekik, hogy becsületesen bevallják azt a két-háromszázezer korona havi jövedelmet, amennyi némelyiknek volt, — de a legtöLbnek nem volt az sem — és most azután minden percben félnek attól, hogy ezt a hihetetlenül alacsonyan megszabott értékhatáron felüli jövedelmüket felfedezik és elvonják tőlük még azt a pár garast is, amit alamizsna gyanánt adnak nekik- (Propper Sándor: Kell a különitményeknek, az alföldi dandároknak !) A jövedelmi határt foltozgatják folyton, azonban ez sohasem történik meg kielégitően, holott egyszerűen meg lehetne állapítani a létminimumban ezt a jövedelemhatárt, anélkül, hogy ezen sokáig kellene gondolkodni. ' Az uj felülvizsgálások, azután az értékhatár alacsony megszabása mellé még egy harmadik segítőtársat is kaptak, amikor ez az ujabb besorozás történt, nevezetesen az okmányok beszerzésének szükségességét. Az okmányokat ugyanis maguknak az igénylőknek kellett megszerezniük, ami a már előbb emiitett bürokratikus előzékenység következtéb3n az igénylők számára csaknem teljesen lehetetlenné válik. Ha igy haladunk, és e mellé a három gátló eszköz mellé még egypárat hozzáteremtünk, akkor valóban eljutunk odáig, hogy nem lesz igényjogosult hadirokkant, és ez a kérdés önmagától meg fog oldódni, mert mindenki átesik a hivatalos rostán. De még ennek a leszoritott létszámnak az ellátásáról sem gondoskodnak kellően a rendeletek, mert azt hiszem. azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az eddig rendeletileg megállapított illetmények a létfentartásra még akkor sem elegendők, ha a jövedelemhatár összegét hozzászámítjuk. De még ezek az illetmények sem jutnak el megfelelő időben a rokkantakhoz, özvegyekhez és a többi jogosultakhoz, mert a közigazgatási hatóságok érzéketlensége oly nagyfokú, hogy sokszor hónapokig nem intézik el ezeket a dolgokat és igy ez a nagy kérdés is belefúl az adminisztráció tengerébe. Ezeken a panaszokon kivül vannak azonban a hadirokkantaknak egyéb panaszaik is. Ezek a főpanaszok és ezek mellett van azután rengeteg egyéb mellérendelt panasz, amelyet szintén orvosolni kell. Például a háborúban szerzett sérülésekkel kapcsolatban igen gyakran operációt kell valamely hadirokkanton _ elvégezni, ámde valamennyien nagyon jól tudjuk, hogy mibe kerülnek ma ezek az operációk. Ha ma egy falusi rokkant a háborúban szerzett sérüléséből kifolyólag megbetegszik és operációra szorul, falujából nem tud még a legközelebbi nagy városba sem felutazni, pláne nem Budapestre, ahol pedig jól felszerelt kórházak állanának rendelkezésérc, mert sem vasúti kedvezménye nincs, sem semmiféle állami támogatásban nem részesül, melynek segitségével az operációt magán elvégeztethetné. Külföldön, igy Ausztriában és Németországban a rokkantak legalább féláru jegyet kapnak a vasutvonalakon, nálunk azonban még ezt a kis kedvezményt sem akarják nekik megadni, még akkor sem. amikor gyógyításuk végett akarnak a fővárosba feljönni. (Vancák János: De a brigadérosok ingyen utaznak! — Propper Sándor: A brigád ingyen átutazik! A brigadérosok meg szalonkocsiban!) Ugyanígy áll a művégtaggal felszerelt rokkantak dolga is. Ha valamely rokkantnak a művégtagja elromlik, az illetőnek ezerféle hivatalos irást kell beszereznie, mig végre nagynehezen elérheti, hogy művégtagját megjavítják. Legalább azzal tartozik az állam a hadirokkantaknak, hogy elveszett testrésze pótlásának költségeit ne hárítsa arra a szerencsétlenre, aki legalább ezt a művégtagot megérdemli az államtól, A hadirokkantaknak orvos- és gyógyszerellátása is teljesen rendezetlen. Sem orvost, sem gyógyszert nem kapnak ingyen, pedig erre is volna elegendő jogúik. A harctéren szerzett tüdőbajuk évről-évre jobban elhatalmasodik, nem tudják magukat gyógykezeltetni, mert nincs számukra olyan kórház, szanatórium vagy üdülőhely, ahol a harctéren szerzett tüdőbajukat gyógyíthatnák. Ha pedig egy rokkant meghal, a temetkezési járulék folyósítása végett hónapokig kell a népjóléti ministeriumban instanciázni, és ott is száz eset közül kilencvenet elutasítanak. Ha aztán az ilyen bánásmód mellett a rokkantból teljesen érthetően kirobban az elkeseredés és elragadtatja magát, akkor jönnek az adminisztrációban, a közigazgatásban, a bürokráciában a fenyegetések, • jön a Zalaegerszeggel és a becsukással való fe-