Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-216

362 Á nemzetgyűlés 216. ülése 1924. évi január hó 4~én, pénteken. ebben az országban szociálpolitikai törvényhozás, azért nincs itt munkásvédelem, azért nincsenek itt olyan modern törvények, amelyek ezt a nagy gazdasági és politikai káoszt végre rendbehozni tudnák, mert a kormány el van foglalva azzal, hogy egyensúlyozza a helyzetet ezekben a rettenetes ügyekben; el van foglalva azzal, hogy balanszírozzon jobbra-balra, és sem ereje, sem hatalma, sem idegei nincsenek ahhoz, hogy másfajta munkát is tudjon végezni. Ilyen körülmények között hiába követelünk itt olyan törvényhozási munkát, amely a bajokat orvosolni tudná; hiába követelünk olyan törvényjavaslatokat, amelyek végre a sebeket orvosolni és a bajokat megszüntetni tudnák. A kormány nem ér rá, mert a feje állandóan ezektől a dolgoktól fáj ; nem ér rá, mert el van foglalva azzal, hogy egyensúlyozza azt a helyzetet, ahol ő a helyén tud maradni. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ilyen körülmények között természetes, hogy újból és újból csak a régi bajokkal jöhetünk; újból és újból a sok esztendős bajokat panaszolhatjuk, mert nem segítenek, nem tudnak vagy nem akarnak segíteni rajtunk. A ministerelnök ur legutolsó indemnitási záróbeszédben azt mondotta, hogy a felszólalók semmi ujat nem mondottak. Ezt elismerem és elismerem azt is, hogy most sem mondunk uj dolgokat, mert amit elmondtunk, azt újból el kell mondanunk mindaddig, mig azokon segítve nincs. Uj dolgokat nem tudunk mondani, amikor a régi bajok sincsenek orvosolva, épugy, mint ahogy az operációra szoruló beteg mindaddig a bajairól és fájdalmairól fog panaszkodni, míg az operációt rajta végre nem hajtották. így én is most, amikor újból felhozom a háború áldozatainak, a hadisérülteknek ügyét, csak a visszhangját és a folytatását adom azoknak a felszólalásoknak, amelyek ebben az ügyben már a második nemzetgyűlésen is elhangzottak. Csak a visszhangját adom és ennek dacára is lehetetlen erről a kérdésről nem beszélni mindaddig, mig a kormány ezt a bajt kielégítő törvényes intézkedésekkel nem orvosolja és a napirendről le nem veszi. A hadisérültek kérdése mostani állapotában állandó és kitartó mérgező anyag ennek a társadalomnak, ennek az országnak testében; a kormány felé állandó számonkérési anyagul szolgál, az érdekelt rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák lelkében pedig az elkeseredést olyan magasságra növeli, annak olyan iszapját hordja össze, amely bármely percben kitörhet és mindent elbontással fenyegethet. A népjóléti minister ur még a múlt év augusztusában a nemzetgyűlés előtt a következőket mondotta: »Ez a kérdés mindaddig nem vihető tökéletesen nyugvópontjára sem itt a nemzetgyűlésben, sem pedig kint az országban, — értem a rokkantakat ós a sorsuk iránt érdeklődőket — amíg itt a nemzetgyűlés előtt nem fekszik egy törvényjavaslat, az le nem tárgyaltatik és a nemzet akarata nem nyilvánul meg törvény formájában a rokkantakra vonatkozóan.« Azt mondotta továbbá: »Azt hiszem, hogy a törvényjavaslatot a nyári szünet után, az őszi időszak első szakában módomban lesz idehozni a nemzetgyűlés elé s még ebben a polgári esztendőben emberi számítás szerint és a nemzetgyűlés segítségé vei ezt a kérdést a tökéletes befejezéshez fogom tudni segíteni.« Régebbi ígéreteket nem is szükséges már felhoznom. Elegendő ez a legutolsó ígérgetés, amely a inult esztendő utolsó hónapjaira Ígérte a végleges teljes megoldást és orvoslást. Ez a felszólalás el is ismerte a panaszoknak jogosságát és épen azért is mondta, hogy még az elmúlt polgári esztendőben fognak ezeken a bajokon segíteni, mert ezek a panaszok jogosak. Mi lett az eredmény ? A nemzetgyűlés két hónapig vakációzott. Nem hinném, hogy akárki is volna közöttünk, akár itt, akár a túlsó oldalon, aki ne vállalta volna szívesen azt, hogy a rokkantak érdekében való törvény meghozatala miatt erről a vakációról, ennek a vakációnak legalább egy részéről le mondjon. Hiszen a rokkantak, a hadisérültek, az árvák és özvegyek nem jótékonyságot, nem szamaritánus munkát várnak az államtól, csak azt kívánják, hogy a szerencsétlenül derékbetört életük ujjáteremtésében legyenek segítségükre azon a jogon, amelyet az életük árán vagy a testi épségük elvesztése árán nagyon is drágán megfizettek, A rendeletekkel való pepecselés — itt a népjóléti minister ur meghatározását idézem — egy lépéssel sem vitte előbbre a dolgokat, és — ami még sokkal nagyobb baj — egy megfelelően és erőteljesen kialakult közvéleményünk sincs, amely a rokkantakról való gondoskodást legalább azok számára tenné kötelezővé, akiknek arra lehetőségeik vannak. A nagy nyomorúság felfokozza és elvadítja a munkaversenyt és bár esztendőkkel ezelőtt volt valamilyen propaganda a rokkantak és Özvegyek munkába helyezése érdekében, esztendőkkel ezelőtt sajtóban és gyűléseken megindult az agitáció, hogy a munkaadók helyezzék el vállalataiknál a rokkantak és özvegyeket, ez a propaganda nem tudta elérni azt, hogy a rokkantak iránti hála, az árvák és özvegyek iránti kötelességtudás beidegződjék a társadalomba ; nem tudta elérni azt, hogy ezeket olyan mértékben alkalmazzák, helyezzék el a magánvállalatoknál, amilyen mértékben ezt megérdemelték volna. Csak annyit eredményezett ez a propaganda, hogy az állam és a magánvállalkozások néhány csökkent munkaképességű rokkant részére csupán átmenetileg csekély mértékben elhelyezést biztosítottak néhány rokkant részére átmenetileg kenyeret adtak. Mihelyt ennek a propagandának az ereje kissé alábbhagyott, ezeket a csökkent munkaképességű rokkantakat, özvegyeket és árvákat az állami ós magángazdaságból legtöbbnyire elbocsátották. Ennek a propagandának ellanyhulása után újból az utcára és a jótékonyság terhére estek azok a rokkantak, akiknek gondozása valóban állami feladat volna. Természetesen, ezek nem tudtak az éptestüekkel egyenlő értékű munkát végezni és ezt a körülményt a munka díjazásánál, a munkabérnél nagyon kihasználták és most is kihasználják azokkal szemben, akiket eddig még nem bocsátottak el. Az állam pedig nem jár elől jó példával a kötelességteljesítés terén s azokon a munkaterületeken sem gondoskodik a rokkantakról és özvegyekről, ahol ez módjában állott volna. A Mávnál, az állami üzemeknél, az állami szolgálatból legelőször a rokkantakat bocsátották el. A traíikés moziadományozási ügyeket a nemzetgyűlés előtt már sokszor feszegették és ekkor kitűnt, hogy a rokkantakat ezen a téren is nagyon mostohán kezelték. A földreform-novellával kapcsolatosan sem láttuk azt a készséget, hogy a rokkantak számára elegendő földet akartak volna juttatni. Sőt ellenkezően, voltak példák — és itt a kezemben is van egy erről szóló akta —, hogy olyan helyeken, ahol a rokkantak kértek földet, azt nem adták meg nekik, hanem odaadták jobbmódu gazdálkodóknak. Ez az akta egy olyan konkrét esetről szól, amidőn jobbmódu gazdálkodóknak adták bérbe ugyanazokat a földeket, amelyeket a rokkantak kértek s ezek a gazdálkodók ezeket a földeket drágábban, magasabb bérért akarták tovább, al-