Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-213

250 A nemzetgyűlés 213. ülése 1923. semmibe sem veszi, mint ahogy semmibe sem veszi a mai törvényhozást, azzal én egy súlyos bajt látok felidézve, amely baj már eddig is igen sok kellemetlenséget okozott, és egészen biztosra veszem, hogy a jövőben még sokkal-sokkal nagyobb kellemetlenséget fognak belőle származni. Méltóztassanak csak arra gondolni, hogy Magyarország népének nagy része politikai jogtalanságban nőtt fel, az utcán csinálta a politikát. Az volt egész politikai iskolája, hogy kivonult néha — hol kevesebb, hol több időközönként — az utcára, ott hagyta magát megkergettetni a rendőröktől, éltette a választójogot vagy abeugolta a kormányt. Ez volt az egész politikai iskolája. Amikor azután elérkezett az az idő, hogy szervezettsége révén mégis csak mint egyik legerőselb szervezett tényező állott itt az országban és amikor nyakába szakadt a felelősség, amikor elérkezett az az idő, hogy az utcáról a ministeri székbe kellett beugrani, akkor itt állott politikai iskolázottság nélkül, és csak természetes, hogy ennek a nagy kérdésnek a megoldása nem kerülhetett olyan kezekbe, amely kezekben az alapos megoldásra is talált volna. De vájjon ki tud biztosítani minket arról, hogy nem fordul-e meg a mai rezsimnek a helyzete, és nem kerül-e helyébe egy második, harmadik, vagy tizedik kormányzás! Hiszen látja mindenki, amit privátim mindenki elismer, hogy a mai állapotok nem tekinthetők véglegeseknek, hogy ma még állandóan a a háború utáni «forrongás tart tovább, hogy ma még ugyanazoknak az állapotoknak a vajúdása folyik, amelyek rendszerint vesztett háború után szoktak létrejönni. Akkor tehát nem mondhatja senki, hogy most már megállapodtunk, kész helyzetben vagyunk, tehát senki sem lehet eléggé berendezkedve egy esetleges változásra, még kevésbé lehet berendezkedve egy állandósulásra. Ilyen körülmények között tehát a parlamentarizmust lejáratni bűn, a parlamentarizmust lejáratni borzasztó kegyetlenség épen azzal a polgári társadalommal szemben, amelynek a parlamentarizmus egyedüli éltető eleme. Mert ne tessék azt hinni, hogy nincs más felfogás, csak az, amely a parlamentarizmust elismeri. Van ezenkivül másik felfogás, amely azt mondja, hogy a parlamentarizmus nem kormányzati eszköz ; van, aki az országkormányzásnak egy más formáját is el tudja képzelni s lelkiismeretesen propagandát tud neki csinálni, ez pedig vagy diktatúra, vagy egy olyan országvezetés, amely a törvényhozás mellőzésével, egyedül igyekszik az országot irányitani. (Halász Móric : Az is diktatúra, mindegy az ! — Batitz Gyula : Ez is diktatúra ! — Szijj Bálint : Hát akkor hogyan ülnének itt, ha diktatúra volna ? — Batitz Gyula: Ez csak meszelés ! — Szijj Bálint : Mi nem voltunk itt akkor, amikor önöknek volt a diktatúrájuk! — Zaj. Elnök csenget.) T. Nemzetgyűlés ! Vannak a diktatórikus vezetésnek hivei, nemcsak az alsóbb, hanem a felsőbb néposztályokban is. De én mind a kettőt veszedelmesnek tartom, veszedelmesnek tartom azt a diktatúrát, amely felülről igyekszik az országot meghódítani, de épen olyan veszedelmesnek tartom azt a diktatúrát is, amely alulról próbálkozik érvényre jutni. (Igaz! Ugy van! a jobb- és a baloldalon.! Senki sem mondhatja, hogy minekünk nincs okunk és jogunk ebben a kérdésben véleményt nyilvánítani. Mi voltunk azok, akik ebben a kérdésben legsúlyosabban megégettük a. kezünket, mi vagyynk tehát, — ugy érezzük, - a leghivatottabbak arra, hogy e tekintetben mindenkor, ahogyan módunkban van, nyilatkozzunk. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az alsó néposztályokban a parlamentarizmus ellen mindinkább évi december 20-án, csütörtökön. hangok emelkednek ; mi nagyon jól tudjuk, hogy a parlamentarizmus meddő munkátíanságát alulról, az alsó néposztályok hogyan kritizálják és a parlamentarizmusról milyen a véleményük. (B. Podmaniczky Endre : Az már igaz !) Épen azért kell, hogy figyelmeztessük a nemzetgyűlést és a kormányt is, (B. Podmaniczky Endre : Önmagukat is !) hogy ami alulról hangokban nyilvánul meg, az megnyilvánulhat tettekben is ; ma talán nem, de ki tudja garantálni, hogy holnap sem : és ami felülről diktatórikus, abszolisztikus formában megnyilvánulhat, az alulról is megnyilvánulhat. Már pedig senkinek sem lehet célja, hogy ezeket a mozgalmakat elhallgassa, mert csak akkor tud ellenük védekezni, ha kellő időben igyekszik megfelelő intézkedésekkel ezeket az elégületlenségeket lecsapolni. Hogyan legyen bizalma, különösen az alsóbb néposztályoknak a parlamentáris kormányzással szemben, ha az a parlamentáris kormányzás igy néz ki, ahogyan ez vagy, ha az a parlamentáris kormányzás közel négy és félesztendő óta egyetlenegy olyan törvényt nem tud felmutatni, amely odairányulna, hogy az alsóbb néposztályok terheit csökkentse. (Ellenmondások jobbfelől. — Szijj Bálint: Hát a munkásvédelmi törvények, a földreform!) Ellenben tizével, százával mutathatok olyant, amely csak az alsóbb néposztályok terheit súlyosbítja. (Halász Móric: Április 12-e óta van a baleset elleni biztosítási törvényjavaslat benyújtva, nem tudunk vele semmit sem csinálni! — Batitz Gyula: És miért?) T. képviselőtársam, engedje meg nekem, hogy erre a kérdésre most ne térjek ki. Remélhetőleg lesz még alkalmunk erről a kérdésről vitatkozni; egyelőre csak az a megjegyzésem, hogy a munkásbiztositási törvényt olyan formájában, ahogyan a népjóléti minister ur ide elénk terjesztette, mi soha, de soha, amig szóhoz tudunk jutni, el nem fogadhatjuk. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A munkásbiztositási törvényben annak az elvnek kell érvényesülni, hogy két tényező van: munkás és munkaadó. Ennek a két tényezőnek lehet joga a munkásbiztositási kérdésekbe való beleszólásra. (Batitz Gyula : Ha már az állam nem veszi át!) Senki másnak beleszólási jogát e tekintetben el nem ismerhetem. Egyrészt a munkás, másrészt a munkáltató f viseli a terheket, de a munkásnak különösen az élete, ereje, vére van hozzákötve, nem ismerheti el tehát senki azt a jogát, hogy a munkásbiztositási kérdésekbe beleszóljon, csak egyedül a munkáltatókét. Messze vezetne, ha most ennek a kérdésnek taglalásába bocsátkoznék. Egy^ azonban tény : hogy a magyar munkásbiztositási intézmény — és ezt merem állítani — százszor és ezerszer jobban funkcionált, becsületesebben teljesítette hivatását akkor, amikor az a pár, állítólagos mesterlegény vezette, mint ma, amikor kurzusférfiak kurzusintézményt csináltak belőle, ahol elejétől végig, az utolsó portástól fel az igazgatóig senkinek egyéb teendője nincs, mint azt megállapítani, hogyan lehet magasabb fizetést maguknak kivivni, ellenben a táppénz, az orvosi kezelés, a gyógyellátás, a balesetmegelőzés a legmostohább sorsra jutott. (Viczián István : Köanyü azt mondani, de nem igaz!) így van! Ha nem hisz nekem, méltóztassék elővenni az Országos Pénztár 1922. évi jelentését. Abból meggyőződhetnek, hogy igy van és nem másképen. Most visszatérek beszédem eredeti fonalához. [Mozgás jobbfelől.) Ezek a mellékvágányok engem nem befolyásolhatnak. Bizonyos, hogy a munkásbiztositás volna az az egyetlen terrénum, amelyet valaha nekünk a polgári társadalom nyújtott- Hosszú esztendők