Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-212

A nemzetgyűlés 212. ülése 1923 orvosoljuk. Akkor nem lesznek mindig ellenvetések, hogy mit csináljunk, amikor száz és száz más pénzügyi kérdés áll elő. Az én szándékom az, hogy pl. a képviselő ur által emiitett magánjogi kérdésre, a magánalkalmazottakra, a nyugdíjasokra, a balesetbiztosításra, szóval a különböző kategóriákra külön részletes törvényt kell készíteni és ennek keretében megvizsgálni, hogy mik lesznek annak esetleges konzekvenciái. Minthogy a kérdés igy bizonyos kategóriákra van elhatárolva, a netáni konzekvenciákat sokkal jobban át lehet tekinteni, mintha általános törvényt hozunk a valorizációról, amelynek végső konzekvenciáit senki sem láthatja. Ha a büntetőnovella miatt nem tetszett megbuktatni, megeshetik még ezután, hogy nem leszek itt addigra. Azonban, ha itt leszek, megígérem a t. képviselő urnák, hogy a valorizáció kérdését ebben a szellemben a legsürgősebben meg fogjuk oldani, még pedig a szinguláris természetű kategóriáknak külön-külön rendezésével, külön a magánalkalmazottakra, a nyugdíjra, balesetre, kártérítésre, stb. A t. Nemzetgyűlésnek módja lesz arra, hogy a kérdéseket oly módon szanálja, hogy egyúttal ne legyen kitéve annak a bizonytalan felelősségérzetnek, \\ogy egy-egy törvényes intézkedéssel a másik oldalon milyen óriási ajtókat nyitunk meg. Ez nekem nem ma született szándékom, hanem a ministeriumban a tárgyalások már erősen folynak ebben az irányban és leszek bátor az ilyen értelmű javaslatokkal sürgősen a nemzetgyűlés elé jönni. (Általános helyeslés.) Elnök : Az interpelláló képviselő ur kivan válaszolni. Rupert Rezső : T. Nemzetgyűlés ! Az előbbi interpellációmban, amelyet az igazságügyminister ur volt szives megemlíteni és mai interpellációmban is rikító példákat soroltam fel. Említettem, hogy havi negyven korona és 91 korona díjazásról van szó. Magam is ismerek kasznárt, akinek 100—120 korona nyugdíja van negyvenéves szolgálat után az egyik nagy uradalomtól. Egy özvegy kasznániénak 91 koronája van az egyik uradalomban. Ismerek gazdasági cselédet, aki 35 évig szolgálta az urát, ennek 40 korona negyedévi kegydíja van és még mindig ennyit adnak neki. Ismerek hercegprimási udvari embert . . . (Gaal Gaston : Kegy díj, az nem nyugdíj !) . . . Ez ugyanolyan elbírálás alá esik, mert ha valaki 35 évi szolgálat után nem ad nyugdíjat, azt törvénnyel kell erre rászorítani. Ismerek udvari nyugdíjas embert, akinek négyszáz koronája van negyedévenkint. Most pedig felsoroltam eseteket, hogy békeidőben megítéltek egy lábért, egy féllábunak maradt szerencsétlen dolgozó embernek 40 korona havi járadékot, megítéltek elvesztett apáért a gyermekek száma szerint 20—40 koronát, az anyának 50 koronát, ekörüli összegeket és azt mondtam, hogy ezeket az összegeket kapják még mindig ezek a szerencsétlenek. A nagytőke hitelezői kiuzsoráztatnak. Ma is ezt az összeget kapják. Amikor igy áll a dolog, amit a t. igazságügyminister ur sem vont kétségbe, mert megerősíti és az ő arcán is látszik, hogy fáj neki, amiért ez ig3

r van, akkor azt a választ, amelyet adni méltóztatott, tudomásul nem vehetem, mert hiszen méltóztatik tudni, miről van szó. Arról, hogy nincs betevő falatjuk azoknak, akiknek ebből az összeg, évi december hó 19-én, szerdán. 2Í5 bői kell megélni. Nincs betevő falatjuk már hetek, hónapok óta és rengeteg sokan elpusztultak azért, mert a nagytőke, amely elzárkózik az áldozatoktól, a valorizációt ugy akarja megoldani, hogy hadd pusztuljanak el ezek és essenek ki a nyilvántartásból. Az éhező gyomornak nem lehet terminusokat adni és az éhséget nem lehet prolongálni. Amikor a mélyen t. igazságügyminister ur azt mondja, hogy meditált a dologról és ministertársaival beszélgetett, hogy amikor majd a büntetőjogi javaslatokat letárgyalják, erre is sor kerül. . . (Nagy Emil igazságügyminister : Előtte !) •— legalább is igy értettem, örülök, ha nem igy van. Akkor is még mindig megmaradt egy kifogásom. Méltóztatik azt mondani, hogy majd foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, azután megérnek. Az igen t. igazságügyminister ur is rátalált a helyes megoldási módra, hogy kategóriákat kell felállítani ; én is ezt a rendszert követem. Miután én is kategóriák szerint — a legégetőbb és a legsürgetőbb esetekben és ott, ahol legkiáltóbb az igazságtalanság — hozom ide ezeket a kérdéseket, hogy szabályoztassanak, ennélfogva nem tudok megnyugodni abban, hogy az igazságügyminister ur azon a címen, hogy a valorizáció nagy horderejű kérdés, még a kategóriák szerinti megoldást is elhalasztja. Holott itt nem kell, nem lehet horderőket mérlegelni ; itt látunk egyrészről egy kétségbeejtő, rémséges nagy nyomort és látjuk másrészről a nagy vagyon bűnös közönyét, bűnös tobzódását, amely nem törődik a nyomorI rak Itt van pl. maga az Államvasút, ahol milliárdokat fecsérelnek el, nem tudom, mire ; de ha azoknak is ad az Államvasút néhány millióval többet, akiknek a lábát a vasút leszelte, vagy akiknek édesapját agyontiporta, — ezzel nem bukunk meg. Azután, igazságügyminister ur, én nem is beszéltem valorizációról, nem beszéltem arról, hogy azt az arany 40 koronát kapja meg az a szegény ember járadékként, csak arról beszéltem, hogy kellőképen emelni kell ezeket a járadékokat, valorizálni kell olyanformán, mint például az állami tisztviselők fizetését. Az állami tisztviselők fizetése sem aranyfizetés, és az nem felel meg a békebeli aranyfizetésnek. Voltam bátor azt ajánlani az igazságügyminister urnák, amikor kegyes volt meghallgatni, hogy abban az arányban emeltessék a magánalkalmazottak nyugdíja és akképen valorizáltassék, mint az állami tisztviselők fizetése és nyugdíja. Mert ha az állam a legkevesebbet ismerte el, elismerte, hogy legkevesebb ennyit kell adni, ennyit tart méltányosnak, akkor ezeket a páriákat is tessék ugyanilyen szempont alá venni, mert ezek még súlyosabb helyzetben vannak, mert a »nyomor« szó nem is kifejezés, nem lehet a szótárban iszonyatot jelentő szót találni arra, amily ezeknek a helyzetére illenék. Én tehát nagyon kérem az igazságügyminister urat, épen a társadalmi hangulat gyógyítása, megóvása érdekében, tessék egyszer ezeket a Lázár-szobrokat, ezeket a szemétdombon fetrengő, szegény, szerencsétlen Jóbokat valamiféleképen irgalmas kézzel felemelni és a közszemlélet elől elvonni, mert különben itt lassankint a felháborodás robaja, iszonyatos lármája, dörgése fog beleszólani ezekbe a dolgokba. Hiszen or