Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-212

210 A nemzetgyűlés 212. ülése 1923. pár héttel az összeomlás előtt a teljes engedelmesség állapotában, melyek voltak a fél felbomlás és melyek a teljes felbomlás és teljes engedetlenség állapotában. Ebből a rendkívül érdekes katonai kimutatásból azt tapasztaljuk, hogy épen a magyar csapatok voltak azok, amelyek még ugy-ahogy állották a harcot és engedelmeskedtek a hadvezetőség rendelkezéseinek, ellenben a többi idegen nyelvű csapatok már részben a passziv rezisztencia, részben a nyilt engedetlenség és lázadás állapotában voltak, a frontra egyáltalában nem akartak kimenni, megtagadták az erre vonatkozó parancsokat. Kérdezem tehát azoktól az uraktól, akik még mindig ilyen gyerekes ürügyeket keresnek az összeomlás megindokolására . . . (Nagy Ernő : Dehogy gyerekes ! — Propper Sándor : Nagyon is körmönfont !) . . . hogy ha az olasz repülőgépek által a fronton leszórt budapesti lapok mételyezték meg a magyar csapatokat, akkor mik mételyezték meg az idegen nyelvű csapatokat, amelyek ezeket az újságokat el sem tudták olvasni, meg sem tudták érteni. (Zaj a balközépen.) Nem akarok ennek a kornak történetére részletesebben kitérni. Nem akarom elmondani, hogy október 17-én az akkori többségnek parlamenti vezére kimondta itt a végzetes szót, amelyet még most is fájlalnak a katonák, a hadvezetőség akkori tényezői, fájlalnak a politikusok, akik a német szövetségnek és az osztrák birodalomnak voltak hivei, — kimondotta, férfias nyíltságával és őszinteségével, hogy a háborút elvesztettük. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon. — Propper Sándor: Szószerint igy mondta !) Ez elhangzott október 17-én, és aki a dátumokra is figyel, nem pedig csak vénasszonyfecsegés alapján ítéli meg a történelmet, az megállapíthatja, hogy tulaj donképen ez volt a jelszó, amely a fronton a csapatkötelékek felbomlását előidézte. (Lendvai István : Egy bizonyos sajtó csinálta. — Nagy zaj. Elnök csenget. — Propper Sándor : Akkor még Braun Sándor volt az ideálja ! — Zaj a középen. — Létay Ernő : Szakács Andor nacionalista volt, mikor a képviselő ur még azt sem tudta, mi a nacionalizmus !) Elnök : Lendvai képviselő urat kérnem kell, méltóztassék csendben maradni. (Nagy Ernő : Hadd beszéljen 1) Szakács Andor : Ez a könyv voltaképen a szerzőnek és pártjának, a függetlenségi pártnak politikai történetét tartalmazza 1918 október 31-éig. Ebből is az az impressziója támadhat az olvasónak, hogy a magyar függetlenségi párt — azt talán senki sem vonja kétségbe, hogy ez a párt egyike volt a legönzetlenebbeknek és a legtisztább multuaknak a magj'ar históriában — nagyon helyes utón járt és nagyon helyes politikát folytatott akkor, amikor már az összeomlás előtt egy esztendővel, a wilsoni pontok elhangzása után erélyesen és minden rendelkezésére álló alkalommal sürgette, hogy a monarchia térjen rá az őszinte békekötés útjára. Ebből a könyvből semmi más nem derül ki ; alig vannak előttünk ismeretlen pontjai. Természetesen rendkivül érdekes és lebilincselő az, hogy azoknak az eseményeknek főszereplője hogyan fűzi rendszerbe a tapasztalatait, benyomásait és milyen világosságot vet azokra a tényezőkre, amelyek a háborút a tudott veszedelem dacára mindvégig kiszolgálták és t lilém december hó 19-én, szerdán. hajtották addig, amig azután a végső, óriási jelentőségű vereségek be nem következtek. (Propper Sándor : Azokat kellene gyorsított eljárás alá vonni !) A szerző senkit sem sért a könyvében ; természetesen áthoz bizonyos antagonizmust abból az időből a ma élő és szereplő politikusok ellen, de hát a politikai életben el kell viselni az ilyen kritikákat. A mai rendszerre, a mai Magyarországra vonatkozó sérelem vagy elitélő nyilatkozat ebben a munkában egyáltalában nem foglaltatik. De — mondom — foglaltatik a régi rezeimre nézve. És nekem az az impresszióm támadt, hogy itt voltaképen senki másnak nem érdeke, hogy ez a könyv, amely — mondom — bűncselekményt nem foglal magában, amely bűnvádi eljárásnak nem tárgya, mégis elvonassék az ország tudata elől, mint épen a régi rendszer tényezőinek. (Zaj.) A könyvnek van egy rendkivül érdekes és súlyos pontja, amelj talán kevéssé ismert mozzanatra vonatkozik, és ez bizony a régi rendszernek igen nagy elitélését tartalmazza. De magában véve az, hogy előttem is teljesen ismeretlen történelmi eseményt hoz fel és a régi rendszerié nézve ez nagyon súlyosan kompromittáló, még nem lehet oka annak, hogy állítólagos sajtószadadságunk mellett egy ilyen —- mondom — bűncselekményt magában nem foglaló emlékiratot egyes hatóságok erőszakosan és jogtalanul elkobozzanak. Az a része ennek a munkának, amelyre figyelmeztetni óhaj fok, a 358. lapon foglaltatik, néhány sor és a következőket tartalmazza (olvassa) : »A király, szegény, ezentúl mindent elkövetett, — t. i. a Sixtusi levél titkának kipattanása után — hogy a németek békében hagyják és a német szövetsíg hatalmon levő hivei megbocsássanak neki azért, mert a németek hátán akart kimászni a háborúból. Az osztrák és a magyar arisztokráciában is a legkomolyabb mozgalom indult meg, hogy a királyt lemondásra birják. Czernin is ezt akarta. A Nemzeti Kaszinóban az összegyűlt magyar mágnások a legnagyobb nyíltsággal beszéltek arról, hogy nem szabad tűrni, hogy ilyen királya legyen az országnak, mert ez a királyság tekintélyét teljesen aláássa. (Propper Sándor : Szóval a Kaszinóban csinálták a forradalmat !) Minden sarokban konventikulumok voltak és a jelszó az volt : lemondani, vagy lemondatni. Hazugkirálynak, ententekirálynak neveztek IV. Károlyt. Tisza embere, gróf Schönborn Bucheim vezette nálunk az összeesküvést, akinek a koronázás körül is szerep jutott. — t. í. ő öltöztette a királyt. Andrássy nem vett részt az összeesküvésben, mert az Tiszától indult ki és munkapárti dolog volt. Végül minden meghiúsult azon, hog\ nem tudtak megegyezni a régens személyében. A koronatanácson, —• mert eddig jutott a dolog, — a király ugy intézte a tanácskozást, hogy a királynét kellett ~ volna régensnek kinevezni, ő pedig még jobban húzott az ententehez. A magyar urak egy része külön magyar régenst akart és ebből a célból fel akarta eleveneteni a nádori méltóságot. Soknak az fajt, hogy a németeket hagyta cserbe a király, sokan azt szegyeitek, hogy királyunk hazudott, sőt hazugságát becsületszavának lekötésével és ennek nyilvánosságra engedésével tetézte. De a legtöbbnek az fájt, hogy a király valóban cserbe akarta hagyni a németé-