Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.
Ülésnapok - 1922-179
292 r A. nemzetgyűlés 179, ülése 1923, szenvet és visszatetszést váltott ki az, hogy most is ráfeküdtek a kis tételek nagy tömegére, mig a nagy adótételek behajtása szunnyad. A társulati adó, a bankok, vállalatok adójának nagy része 3 évre nincs kivetve, nem azért, mert talán elnézéssel vannak irántuk, hanem azért, mert annyira komplikált az adó kimunkálás adó kivetése, hogy azt mellőzik, hagyják ; de nincs is meg hozzá a kellő szakértelmük. Az 1922 : XXIV. te, amely a társulati adóról szól, egy adónemben négyféle adót különböztet meg : társulati adót, társulati adópótlékot, jutalékot és erre az évre a nyereségtöbbletadót. Három évi mérleget kell kimunkálni, sőt a nyereségtöbblettel együtt négy évit. Képtelen erre az adminisztráció először is azért, mert nincs megfelelő számú szakképzett embere, másodszor pedig, mert oly nagy munkával, oïy nagy tanulmánnyal jár ez, mintha az illető valami egyetemi tanári rigorózumra készülne. Ezekben a törvényekben, ugylátszik, a törvényszerkesztési ambíció érvényesült. Mintha a pénzügyi világ minden szellemóriásának raffináltságát akarták volna beleszorítani. Méltóztassanak kijelentésemre visszaemlékezni : rövid idő múlva be fog következni, hogy a társulati adó kivetése tekintetében is idejön a pénzügyminister ur a szorzószámoknak törvénybe iktatásával. Ezek a mesterművek idevezettek és a kormány most komolyan állítja, hogy húsz százalékkal akarja apasztani a létszámot az egész vonalon a pénzügyi tárcánál. Első kötelessége lett volna a kormánynak, ha csakugyan építeni akar ebben az országban és ha csakugyan nem akarja elsorvasztani ennek az örökéletű és szebb sorsra érdemes országnak életképességét, előterjesztenie a közadók kezeléséről szóló törvényre alapított adóztatás megváltoztatását célzó törvényjavaslatot, tapasztalataira felépítve. A trianoni béke nem volt oly kíméletlen a mi országunk iránt, mint ezek az adótörvények, amelyeket a közelmúltban megalkottunk. En akkor is figyelmeztettem erre a t. pénzügyminister urat, de ezeket a rossz adótörvényeket mégsem akarom egészen az ő rovására irni, mert a munkálatok nem tőle eredtek. Ot belebiztatták és most nem sietnek a segítségére, hogy egyszerűsítsék az adókezelési és az egyes adónemekről szóló törvényeket. A végrehajtásnál azután beleesnek a másik szélsőségbe, a legprimitívebb adóztatásba, a szorzószámokkal való adóemelésbe. Ez igazságtalan, aránytalan adóztatás sorban azokat sújtja, akik forgalmi és fogyasztási adókat fizetnek, vagyis a kisexisztenciákat. Nem is hiszem, hogy komolyan akarják a létszámcsökkentést a pénzügyi tárcánál. Ez egyenesen képtelenség volna, csak azért hagyták ezt nyílt kérdésnek önmaguk között, hogy azokat a szakembereket, akik útban vannak, elhesegessék és eltebessék láb alól. Bízom-a t, pénzügyminisévi augusztus 30-án, csütörtökön* ter urban, hogy nem engedi megismételni a létszámcsökkentésnek azt a dicstelen lefolytatását, ami a B-listára való helyezéseknél történt. Több kiváló szakembert személyi ellentétek miatt helyeztek nyugdíjba, hónapok múlva pedig keresték a módozatokat, a formákat arra, hogy visszafogadhassák őket. A pénzügyi közigazgatási adminisztráció mindentől irtózik, ami egyszerű, ami tökéletes, ami gyors munkával jár. A giró-forgalmat, a csekket, a clearinget egyáltalán csak mint unikumot látjuk az adóztatásnál. Ez az adórendszer a technikája miatt sem tartható fenn továbbra A legnagyobb baja a mi állami életünknek, hogy ilyen adórendszerre tértünk át, mert ez egészen, megöli a közigazgatást és nagy ellenszenvet vált ki a nép között, különösen azért, mert senki sem tudja, mily alapon menynyit kell fizetnie, nem tudja az adókivetés jogosságát megállapítani és hiába fordul felvilágosításért bárhová, mindenütt ridegen elbocsátják azzal, hogy csak fizessen, a törvény előírja, fizetni kell. így nem lehet ebben az országban olyan atmoszférát teremteni, hogy elszakadt testvéreink ide visszavágyjanak. Ha a tárgyalási idő engedné, szeretnék végigmenni egész közigazgatásunkon, mert hiszen itt száz és száz probléma adódik, de az idő rövidsége miatt csak egy kérdéssel kívánok foglalkozni. Külön kérdésnek tekintem a mi adminisztrációnk uj gépezetének kiépítésénél a díjnokok alkalmazásának ügyét. Kik ezek a díjnokok? A viclapokban ugy szerepelnek, mint az államnak lenézett munkásai. Miért van ezekre szükség ? Yan-e rájuk egyáltalán szükség ? Ezek csakugyan kezelési emberek? Es ha ott szükség van rájuk, miért kell őket lenézett, úgyszólván megvetett helyzetben tartani ? Azt látjuk, hogy ezek Zuwachsjai, robot-csatlósai a fogalmazási szaknak, a kezelőségnek és a számvevőségnek. Mindegyikhez, úgyszólván majdnem minden egyes tisztviselőhez kell még egy díjnok is, akinek a szolgálati viszonya más, a szolgálati idejét máskép számítják és máskép kapja az illetményeit is. Felelőssége alig van. Könnyen elbocsátható. Bátran mondhatom, hogy a legdrágább munkaerő. Felvetődik itt az a kérdés, amivel a kormánynak különösen foglalkoznia kellett volna, ha nem minden koncepció nélküli javaslatot adott volna ide, hogy mi történjék azokkal a nőkkel, akik állami szolgálatban vannak. Tudjuk nagyon jól, hogy a háború a nőknek nagy tömegét vitte be a hivatalokba és ma is ott vannak. Beváltak-e ezek és mit kell velük tenni ? A létszámcsökkentés kérdésének megoldásánál merül fel a kérdés, — és ez a feladat a kultuszminister úrra hárul — hogy milyen nevelést kell adni a lányoknak, milyen nevelést kell inaugurálnia a kultuszminister urnák. Ma mutatóban van Budapesten női ipariskola, de | gimnáziumokat még zárdákban is szerveznek
