Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-170

A nemzetgyűlés 170. ülése 1923. 1920-ban és 1921-ben vetettek ki, s amelyeket 1922-ben és 1923-ban is ezeknek a kivetéseknek az alapján beszedni kivan. Amikor ezt a javaslatot, illetőleg ennek szakaszait meglepetésszerűen bele akarták applikálni az indemnitási törvényjavaslatba, az ellenzék, s köztük mi is, elleneztük ezt. A tiíloldalról akkor néhány megjegyzés hangzott erre felé, amelyek szerint mi nem akarnánk a vagyont magasabban megadóztatni, mint amennyire azt kontemplálják. Akkor nem volt módunkban ezzel vitába szállani, most azonban néhány szóval meg kell magyaráznom, hogy tulajdonképen miért elleneztük, hogy ezeket a szakaszokat bevegyék az indemnitási javaslatba. Nem az ellen volt kifogásunk, hogy az adózók, az adóalapok többszörösen adózzanak — hiszen mi követeljük és követeltük a legkitartóbban és legkövetkezetesebben azt, hogy a való adóalapokat meg kell adóztatni érdemük szerint — hanem azt tartjuk, hogy amikor adózásról van szó. amikor ujabb terheket rónak az adózó közönségre, a legkevesebb, amit az adófizető közönség § elvárhat, az, hogy ne meglepetésszerűen, ötletszerűen dobjanak ide szakaszokat, hanem önálló törvényjavaslatba lefektetve terjesszék azokat a nemzetgyűlés elé s adjanak alkalmat arra, hogy a nemzetgyűlés azokat megtárgyalhassa s a megadóztatandó közvélemény ezeket a tárgyalásokat figyelemmel kisérhesse. Adókérdéseket, súlyos, nehéz terheket jelentő kérdéseket nem lehet elvonni a parlamentáris megvitatás, a közvélemény ellenőrzése alól. Főképen ezért foglaltunk mi állást az ellen, hogy ezeket a szakaszokat bevegyék az indemnitási javaslatba, másrészt azonban természetesen házszabályjogi szempontból is alapos kifogásaink voltak, amelyeket a kormány később méltányolt is azzal, hogy most külön törvényjavaslatba foglalta ezeket. Emiitettem az előbb, hogy ez a javaslat semmivel sem különb, mint valamennyi elődje: rapszódia, egy folt a meglévő rendszeren akkor, amikor tökéletes épületre volna szükség; politikai és fiskális szempontokra épült fel, teljesen mellőzve minden szociális vonatkozást. Nem ismer el létminimumot, illetőleg a jövendőre nézve a bizottsági javaslat alapján felvesz egy enyhe létminimumot, a múltra vonatkozólag azt nem hajlandó elismerni. Farkas István : Még a jelenre sem ! Propper Sándor: Csak a jövendőre. Ez a javaslat valorizál és uniformizál anélkül, hogy mérlegelné az adóalapokat, anélkül, hogy alkalmat adna az adótechnikai gépezetnek arra, hogy az adóalapokat újra megvizsgálhassa, hogy vájjon ennek a javaslatnak, ha törvénnyé válik, nem lesznek-e olyan rendelkezései, amelyek súlyos igazságtalanságokat okozhatnak egyeseknek, vagy egyes csoportoknak. A valorizáció ellen az adóknál alig lehetne kifogást emelni, ha a valorizáció az egész vonaNAPLÓ XVI. évi augusztus 9-én, csütörtökön. 17 Ion érvényesíttetnék, vagy ha a kormány politikája, a kormány gazdasági rendszere hozzájárulna ahhoz, hogy a valorizáció az egész vonalon végbemen jen. De kiszedni, kikapni az egész nagy komplexumból egy kérdést és azt valorizálni, a többit pedig elejteni és igy a harmóniát a kettő között megbontani : célszerű politikának nem tarthatom. Ha az adókat valorizálják és ha bele tudunk törődni abba, hogy az adó állandó értékű pénzben folyjék be az államkasszába, akkor az én szerény felfogásom szerint ennek feltételei vannak. Ez pedig az, hogy valorizálni kell a munkabéreket, valorizálni kell a kisjövedelmet és valorizálni kell a létminimumot is, amelyen alul semmiféle adózásnak, az exisztenciáktól semmiféle elvonásnak helye nincs és nem is lehet. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ha a kormány végre rá tudná magát szánni egy helyes pénzügyi és gazdasági politikára, ha el tudná ismerni azt, hogy a valorizációnak az egész vonalon végbe kell mennie — ha nem megy végbe, akkor végig kell vezetni — akkor, ha pénzügyi fedezetet keresne a hiányra, amely a munkabérek, a fix jövedelmek és a létminimum megállapítása és valorizálása folytán előáll, módja volna egy igen erőteljes progresszióval ezt a hiányt áthidalni. Azonban amennyire nem látjuk ebben a javaslatban és a megelőző törvényekben sem a törekvést arra vonatkozólag, hogy a kisexisztenciákat megvédelmezzék, hogy a létminimum adómentességével a kisexisztenciák létét lehetővé tegyék, ugyanúgy nem látjuk a törekvést sem az eddigi törvényekben, sem az uj javaslatban az erőteljes, komoly, igazi progresszióra sem. Amilyen volt adórendszerünk a múltban, rendszertelen, igazságtalan, osztályjellegü, amely a megfogható kisvagyont elcsípi a nyakánál és gyökeresen, tökéletesen nemcsak megadóztatja, hanem kifosztja, viszont a nagyjövedelmeket és nagyvagyont szaladni engedi, ugyanezt látjuk mindvégig érvényesülni ebben a legutolsó javaslatban is, amely előttünk fekszik és amely épugy tele van tűzdelve igazságtalansággal, jogtalansággal, mint általában az egész magyar adórendszer. Az én felfogásom szerint, ha ehhez a kérdéshez most ugy ötletszerűen hozzányúlunk, ha a pénzügyminister ur és valószínűleg a kormány is ugy látja, hogy Magyarország pénzügyi rendszere megingott, összeomlás felé megy, akkor is azt kell mondanom, ebben az esetben is az adóalapokat szót kell választani két kategóriára. Nem lehet uniformizálni, mert ez egyrészről azt fogja jelenteni, hogy azok, akiknek az utóbbi két esztendőben a gazdasági helyzetük megváltozott jó irányban, — ilyen rendkívül sok van, — akik teleszívták magukat vagyonnal, jövedelemmel ós jóléttel, azok röhögve fogják kifizetni azt a néhány garast, amit ez a valorizáció jelent, viszont a másik részről a