Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.
Ülésnapok - 1922-177
A nemzetgyűlés 177. ülése 1923. évi augusztus hó 28-án, kedden. 223 értelmében most szükségszerűen elbocsátás alá kerülnek, és igy biztosra vehető, hogy egy-két év múlva újra nagy, nyomorgó és forradalmasított, százezernyi intelligens tömeg fog gondot okozni a magyar politikai életnek. Ezzel a szociális problémával azonban nem akarok most bővebben foglalkozni, hiszen tegnap HegymegiKiss Pál t. képviselőtársam bővebben foglalkozott ezzel a kérdéssel, utánam pedig Homonnay barátom fog. Másik nagy és principiális hibája, és ez fogja tulajdonképen beszédem tárgyát képezni, hogy ebbe a pénzügyi és közigazgatás-technikai törvényjavaslatba incidentaliter, minden előkészítés nélkül beledobták a csonka vármegyék nagy problémáját is. (ügy van! balfelől.) Ez ellen az eljárás ellen minden fegyelmezett jogásznak a legiszláció szabatossága és a törvényalkotás módjának alapelvei szempontjából is tiltakoznia kell, mert ilyen fiscalis részletkérdéseket szabályozó törvénybe egy nagy alapprincipiumot incidentaliter beledobni nem lehet. A legiszlációnak ez a hevenyészett módja, ez a gyorstalpaló, gyorsforraló módja, sajnos, mostanában divattá kezd lenni Magyarországon. Épen körülbelül két héttel ezelőtt korrigált meg a nemzetgyűlés egy hasonló javaslatot, amikor az indemnitási javaslatból kiemelte a valorizációs adójavaslatokat s azokat — mint ahogyan dukál — külön törvényben szabályozta. Homonnay Tivadar: Ezt is így kell! Baross János : Még inkább tiltakoznunk kell az ellen, hogy a csonka vármegyék nagy problémáját incidentaliter beledobják ebbe a létszámcsökkentési javaslatba azzal az indokolással, hogy erre takarékosságból van szükség. Ha van valaki Magyarországon, aki szükségesnek tartja a takarékosságot, akkor én mindenesetre azok közé tartozom. Közigazgatásunkat olcsóbbá és egyszerűbbé kell tenni, ez magától értetődik. Sokat lehetne beszélni arról az abnormis centralizációról, arról a hallatlan bürokratizmusról, amely a magyar közigazgatást ma, sajnos, jellemzi és amely évek során, de különösen a legutolsó esztendőkben a magyar közigazgatást elrontotta. A hallatlan centralizáció folytán minden kis ügy döntés céljából felkerül a ministeriumokba ; ugy látszik, ennek politikai és hatalmi céljai vannak és ugy látszik, hogy közigazgatásunkat lassanként egy vizfejü gyermekhez kell hasonlítani, minden, de minden összetorlódván a ministeri burokban. A tisztviselői létszámcsökkentést tehát elsősorban Budapesten a ministeri burokban kell megkezdeni. (Ugy van! bal felöl.) A vidéken sok helyen, ellenkezőleg, kevés tisztviselő van. így például feltétlenül szaporítani kell a növekvő gazdasági élet követelményei szerint a főszolgabírói járásokat és olyan közigazgatási reformot kell csinálni, hogy aktagyártás helyett a tisztviselőknek több idejük legyen kint a falvakban patriarkális módon a nép gazdasági és szociális problémáival fogNAPLÓ XVI. lalkozni. Ha a t. kormány ilyenféle javaslatokkal jönne elénk, azokat mindenesetre nagyon szívesen tárgyalnánk; de pont a csonka vármegyék problémáját incidentaliter felvetni, takarékosságra hivatkozva : ez nagyon egyoldalú és kicsinyes megoldása a takarékosság kérdésének. Koncedálom t. Ház, magam is mondom, hogy a csonka vármegyék mai helyzete tarthatatlan. Anomáliák vannak. Egy pár szomorúan megmaradt község képviseli a csonkját, romját némely régi magyar vármegyéknek és ennek a pár községnek közigazgatását 60—80 tisztviselő végzi. De megoldható a kérdés. A takarékosság elvét egy kis jóakarattal össze lehet egyeztetni a nagy történelmi tradíciókkal, az autonómia elvével és mindenekfelett a magyar integritás nagy principiumával. Miben inkarnálódnak a vármegyék, miben inkarnálódik a vármegyei autonómia ? Nem a tisztviselőkben elsősorban, hanem a vármegyei törvényhatósági bizottságban, a közgyűlésben, ez pedig nem kerül pénzbe, azután az alispánban, mint a vármegye első tisztviselőjében. Meg lehet tehát a kérdést oldani. Csak egy hevenyészett idea az, mit most felvetek, de az összes állami tisztviselők a tanfelügyelőtől kezdve az államépitészeti műszaki személyzetig mind beoszthatok ugy, hogy több vármegye legyen a kezük alatt. Az árvaszék hatásköre szintén kiterjeszthető több vármegyére. A csonka vármegyék alap-principiumainak fentartására teljesen elegendő, ha a törvényhatósági bizottság megmarad és ha megmarad a legfőbb tisztviselője, az alispán egy-két tagú segédszemélyzetével és esetleg egy kis területkiigazitással. Meg lehet tehát oldani a kérdést, ha van a kormányban érzék a magyar történelmi tradíciók és a magyar integritásnak nagy és halálra sebzett elve iránt. Mit látunk azonban. Azt, hogy egy ilyen fiscalis, amelybe bele van dobva a csonka vármegyék megszüntetésének kérdése, egy-két paragrafusban 800 esztendős autonóm közjogokat szüntet meg anélkül, hogy ennek a javaslatnak tárgyalására meghívták volna a parlament közjogi bizottságát, már maga ez a tény a magyar nagy autonóm közjogok, közszabadságok iránti érzéketlenségre vall. Én, aki a demokratikus közszabadságoknak vagyok a híve, mindig fájdalommal látom, ha egy autonóm testület, amelynek jóformán ezeresztendős régi közjogi szabadsága van, megszűnik. Minderre semmi szükség nincs, mert az előbb felvetett mód szerint a takarékosság elvét össze lehet egyeztetni ezekkel a nagy principiumokkal. De mindettől eltekintve, a csonka vármegyék kérdésének incidentaliter való felvetése és megszüntetése a legjobban döbbent meg engem a magyar integritás nagy elve szempontjából. Tavaly, december elején a Felvidéken jártam. Temettek. Nem embert temettek, hanem temették a Bákócziakj Thökölyek, Kossuthok, 33
