Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-173

A nemzetgyűlés 173. ülése 1923. Hogy a kényszerrendszabályok soha eredménnyel nem jártak, mutatja a közelmult is, amikor láttuk, hogy kényszereszközökkel a gazdasági életet csak tönkretették és nem lendítették fel, nem érték el azt az eredményt, amelyet elérni akartak. (Ugy van! jobb felöl.) Azt hiszem, ezek alapján bebizonyítottam azt, hogy a vállalatoknak erre a hitelre feltétlenül szükségük van, mert akkora forgótőkével nem rendelkeznek. Nagyon jól tudjuk, hogy az iparvállalatok gyakran még a munkabérek kifizetése körül is nehézségekkel küzdenek, mert még az a forgótőke sem áll teljesen rendelkezésükre a rohamos áremelkedés következtében, s hetipénzre vesznek fel még munkabéreket is, annál kevésbé tudnak ilyen hatalmas tőkét építkezésre fordítani. Ami azt a kérdést illeti, amit, azt hiszem, Peidl G-yula t. képviselőtársam vetett közbe, hogy ők majd olcsó pénzben fogják a kölcsönt visszafizetni s ezért valorizálva kellene ezeket a hiteleket nyújtani, erre nézve megjegyzem, hogy a valorizáció kérdése szerintem igen nehéz probléma. Ennek a kérdésnek a megoldását ezen törvényjavaslat keretében, azt hiszem, nehéz lesz megvalósítani, és a valorizációnak az egész vonalon való keresztülvitelénél — mert ezt gyakorlatban még nem láttam sehol egész Európában — nagyon félek attól, hogy kísérleti nyúlként állítsuk be az egész ügyet. Ez igen nehezen megoldható s ezért igen alaposan megfontolandó és megrágandó kérdés. Azonkívül a valorizációval kapcsolatban tulajdonképen nem teszek mást, mint hogy a lakbéreket olyan horribilis magasra emelem, hogy azokat a lakók semmi körülmények között megfizetni nem tudják. Számítsuk csak azt, hogy ha koronánk leesik, mondjuk, 0*0l-re, akkor háromszor akkora lakbért kellene a mai érték szerint fizetni, vagyis egyszobás lakásért 1,296.000 korona helyett 3,900.000 korona lakbért kellene fizetni. Azt hiszem, t. képviselőtársam is beláthatja, hogy egy egyszerű munkásember, aki, mondjuk, egy egyszobás lakásban él, még ha az indexszámokat bevezetjük is, — még ezt feltételezve is — akkor sem tudja ezt a lakbért megfizetni. Ezzel a kisexisztenciáknak ártunk sokkal többet, mert háromszobás lakásban nem a nagyexisztenciák, hanem inkább a kis- és középexisztenciák helyezkednek el. Ezeknek jövedelmeit pedig indexszám utján, vagy valorizált alapon sem tudjuk akkorára emelni, hogy annak a lakbérfizetósi kötelezettségüknek, amely ennek következtében előáll, eleget tudjanak tenni. Ezek érdekében félek tehát tulajdonképen a valorizáció megvalósításától. Még egy kérdésre akarok válaszolni, amelyet az egyik reggeli lap vetett fel. T. i. a Szózat azt állította, hogy ezzel a törvényjavaslattal nem szolgáljuk a közérdeket, mert nem fogunk tudni annyi lakást rendelkezésre bocsáévi augusztus hó 22-én, szerdán. 117 tani a köznek, mint amennyire számítunk, mert hiszen elvégre — azt mondják — az illető vállalatnak joga van a lakások felerészébe saját tisztviselőit és munkásait elhelyezni s csak a lakások másik felét adja át a népjóléti miniszternek s csak az lesz közcélokra felhasználva. Ezt igazán nagy tévedés, mert ha én a bankok és vállalatok tisztviselőit kiveszem jelenlegi lakásukból és átrakom az uj épületbe, akkor is felszabadul egész tömeg lakás, tehát ahány lakást épitek, annyi lakás áll tényleg a köz rendelkezésére, sőt még jobban járok, ha az uj épületekbe tisztviselőket helyezek el, mert a tisztviselők részéről felszabadult lakások is a népjóléti minister hatáskörébe esnek, tehát az épített lakásoknak az egész száma a köz javára esik, mert a népjóléti minister rendelkezik azok felett. Ezek után befejezem beszédemet. Csak azt a gondolatot akarom még lerögzíteni, hogy örömmel ödvözlöm a törvényjavaslatot, bár sokkal szivesebben vettem volna, ha az két évvel előbb terjesztetett volna be, Ugy van ! bal felöl.) mert akkor az építkezés is könnyebben ment volna, és két éven keresztül foglalkoztathattuk volna a munkástömegeket, amelyeknek foglalkoztatása feltétlenül szükséges, különösen a mostani nehéz tél előtt. Mert tudjuk, hogy nehéz tél előtt állunk, és a munkástömegeknek feltétlenül kenyeret és munkaalkalmat kell szolgáltatni. A törvényjavaslatot elfogadom. (Helyeslés jobbfelöl.) Elnök: Szólásra következik? Bartos János jegyző: Dénes István! Dénes István : T. Nemzetgyűlés ! Én, fájdalom, nem vagyok abban a helyzetben, amelyben Perlaki György t. képviselőtársam van . . . Nánássy Andor: Bizony fájlalhatod! Dénes István : . .. hogy örömmel fogadjam el ezt a törvényjavaslatot. Nem fogadom el a törvényjavaslatot először azért, mert — amint Periaki t, képviselőtársam mondotta — a minister ur pont két esztendővel késett el ezzel a törvényjavaslattal. Perlaki György: Jobb később, mint soha! Dénes István : Ha a minister ur két esztendeig késett ezzel a fontos törvényjavaslattal, akkor vonja le a konzekvenciákat. Nem lehet két év után jönni azzal, amivel két évvel ezelőtt kellett volna jönni. Perlaki György: Nem volt abban a helyzetben ! Dénes István : Ez az egyik. A másik ok, amiért nem fogadom el ezt a törvényjavaslatot az, amit ugyancsak Perlaki t. képviselőtársam állított, hogy az egész törvényjavaslat egy kényszerszülemény. Perlaki György: Kényszerhelyzet! Dénes István : 0 mondta, hogyha kényszerintézkedésekkel akarnak gazdasági életünkbe beavatkozni, ez tönkreteszi a közgazdasági életet. Perlaki György: De most már nem! Most már egyezség alapján csinálják. á