Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.

Ülésnapok - 1922-168

À nemzetgyűlés 168. illése 1923. van szó, hogy ezt a kérdést tárgyaljuk, ezt egészen máskép kellene tárgyalnunk. Ha nem arra gondolnánk, hogy a hibáján kivül nyomorba, mondhatni, tragikumba sülyedt magyar intelligencián segítsünk, akkor először is azzal kellene fellépnünk, hogy állam, különösen mostani nyomorult állapotában, nem birja el ezt a rengeteg tisztviselőt, elegendő volna egyharmada is a tisztviselőknek, sőt fel kellene vetnünk azt a kérdést, hogy a tisztviselők jó része nem érdemli meg a fizetését, mert nem teljesiti a kötelességét, mint ahogy Gaal Gaston t. képviselőtársam már sokszor kimutatta s a tisztviselők nagy részét el kellene küldeni, mert luxusállásokban vannak, amelyekre ennek az államnak szüksége nem lehet. De mi ezt a kérdést a magyar intelligencia ügyének tartjuk. Mi nem gondolunk a hanyag, a felesleges tisztviselőre, hanem a magyar intelligens emberre, s különösen nem rá gondolunk elsősorban, hanem sok-sok ezer magyar aszszonyra, sokezer magyar gyermekre ; (Ügy van ! Ugy van! half elől.) meg akarjuk adni a módot arra, hogy még a haszontalan, vagy felesleges tisztviselő is eleget tehessen nevelési és tartási kötelezettségének. Amikor idáig elmegyünk, akkor a magyar intelligencia más, válságba jutott kategóriáival is törődnünk kell. Törődnünk kell különösen azokkal, akikkel szemben kegyetlen munkaadók nem tartják szükségesnek, hogy kötelezettségeiket teljesítsék, hiszen régi alkalmazottaiknak, akik közül nem egy 40 éven keresztül szolgálta őket, még az állati élet létminimumát sem biztosit ják. (Ugy van! half elől.) Előbb már voltam bátor említeni, hogy sok kasznár, ispán, erdészeti alkalmazott, pénzintézeti alkalmazott, nagyüzemi alkalmazott a legjobb esetben havi 1000 korona nyugdíjat kap. Tudok azonban eseteket, amikor még ennyit sem kapnak. Nem akarok most a t. Nemzetgyűlés elé megdöbbentő adatokkal jönni, azzal, hogy pl. az egyik urradalomban a 40 esztendeig szolgált kasznár özvegye havonta 92 korona nyugdíjat kap. Hova mennek, mifc csináljanak ezzel az összeggel ezek az emberek? Az állam sokkal nehezebb helyzetben van, mint a nagybirtokosok, gyárosok, vagy bankok, mégis, ime eleget tesz kötelességének, bár megterheli az országot ugy, hogy az már szinte elbírhatatlan, de felismerte igazságnak az igazságot, teljesíteni akarja azt a kötelességét, amely őt terheli. Különösen abban az irányban terheli kötelesség, hogy minden igazságot képviseljen, elsősorban a szociális igazságok megvalósításáról gondoskodjék, sőt még ezen is túlmenőleg megakadályozni a szociális visszaéléseket, azokat a kegyetlenkedéseket, hogy valaki fehér embert rabszolgájává tehessen, kifacsarjon, mint egy citromot s azután eldobhasson. Mert erről van szó. Módot akarok adni a kormánynak, hogy évi augusztus hó 7-én, kedden. ^31 ezen változtasson és épen ezért eleve védekezem az ellen, amivel ezt a kérdést a napirendről levétetni és szabályozását elhalasztani akarják. Arról lehetne szó, hogy ez nem a napirenden lévő kérdésnek a materiája. Erről már beszéltem. Azt is mondhatnák, hogy itt a köztisztviselőkről van szó, arról, hogy az állam a maga alkalmazottaival szemben hogyan teljesítse kötelességét, nem pedig arról, hogy magánvállalatok, magánmunkaadók hogyan teljesítsék kötelességüket, mert a magánmunkaadók érdekszférájába nem lehet törvénnyel belenyúlni. Szinte hallom ezt az ellenvetést, sőt már hallottam is, amikor megkíséreltem, hogy ezt a kérdést a kereskedelemügyi minister úrral valamiképen rendezzük. Ennek az ellenvetésnek azonban nincs igaza, mert a törvényhozásnak mindenhez joga van. Ha joga van az emberek életét kívánni áldozatul, ha joga van sok más egyéb súlyos áldozatot kívánni, akkor igenis joga van belenyúlnia a magánérdekek szférájába is; joga van ehhez, ha százszor is ellene vetik a magántulajdon szentségének frázisát ; joga van egyszerűen azért, mert kötelessége a szociális igazságot megvalósítani, kötelsssége ezt a szociális igazságot másoktól is kikényszeríteni. Hiszen nem is olyan nehéz kérdés ez, mert ha a súlyos adókkal terhelt ország, a rengetegkiadások alatt nyögő, a százmilliárdos deficittel küzdő ország teljesiti a maga kötelességét, akkor kell, hogy teljesítsék azok is, akiknek budgetje, évi mérlege, hála Istennek, rendben van és pluszt mutat. Még az a nehézség sem forog fenn, mint a közalkalmazottak illetményeinek a rendezésénél, mert hiszen kiktől követeljük, hogy ezeket a kötelezettségeket teljesítsék? A nagyon jó módban lévő nagybirtoktól, a jómódban lévő nagyüzemektől ; ezektől követeljük, hogy szociális kötelességeiknek tegyenek eleget. Ha felismervén azt az irtózatos nagy nyomort, amelybe igazságtalanul lökettek ezek a nyugdíjas exisztenciák, akik véletlenül a magángazdaságban helyezkedtek el, akkor csakugyan joggal illetheti mindenki a mostani kormányzatot és a mai többségi pártot azzal a váddal, hogy az állam pénzét, a nép adófilléreit könynyelmüen fecséreli, könnyelműen szórja, ellenben mihelyt a nagybirtokhoz, a nagybankokhoz, a nagyüzemekhez kell nyúlni, rögtön kiterjeszti föléjük védő karját és nem engedi, hogy hozzájuk nyúljanak. Ennek a vádnak valóban igaza lesz, ha a kormány, míg egyrészről a közpénzekkel, az adópénzekkel, a szegény emberek filléreivel könnyelműen és ami a maga alkalmazottait illeti, gavallérosan bánik, addig másrészről a nagy exisztenciákhoz, a folytonosan gazdagodókhoz, azokhoz, akik a mai konjunktúrákat kiélvezik és csak hasznukra forditják, nem nyúl ; akkor igaza van annak a vádnak, hogy ez a kormány nem emelkedik az állameszme magaslatára, mert hiszen ennek a kormányzatnak semmi más egyéb tennivalója nincs,