Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.
Ülésnapok - 1922-168
432 A nemzetgyűlés 168. ülése 192-1 mint, az igazságtalan zsaroló magánérdekek védelmére kelni. Ezt nem leket megengedni azért sem, mert amint a közalkalmazottak megérdemlik a kormány pártfogását, megérdemlik ezek a magánalkalmazottak is, akik nem állottak jelentéktelenebb poszton, mint a közalkalmazottak. Hiszen az állam, az állam gazdasága és minden erő, ami abban van, természetesen a nemzetgazdaságon, a magángazdaságok összességén épül fel. Az a gazdatiszt, vagy az a nyugdíjas cseléd is, aki egy egész életet végigdolgozott, tulajdonképen az állam szolgálatában állt, mert az ő becsületes és igazán pozitív termelő munkája szintén hasznos tényezője volt az állam életének, az állam erejének. Annál is inkább megérdemlik ezek a nyugdíjas magánalkalmazottak, hogy róluk végre gondoskodás történjék, mert ezek valóban becsületesen dolgoztak át egy életet. A magánüzemekben, a magángazdaságokban nem igen vannak szinekurák, nem fordul elő, hogy valamelyik ne teljesítse kötelességét, mint a közalkalmazottaknál, ahol lehetséges, hogy egy jó részük urizál, egyszerűen csak eitartatja magát az állammal, de azért ellenértéket nem nyújt. Valamennyi magánalkalmazott kénytelen becsületesen végigdolgozni az életét, mert hiszen a körmére néznek ; ha ezek után nyugdíjba megy, meg is érdemli, hogy számára ez a nyugdíj — és pedig valódi értékben — ugy biztosíttassák, hogy legalább is az állati élet létminimuma meglegyen. Elég szégyen, az utókor előtt valóságos gyalázat lesz az, hogy róluk mégis megfeledkeztünk eddig, hö„ r y érdekükben nem történt eddig semmi, hogy eltűrtük, hogy az ezer koronás régi nyugdíj ma is ezer koronás összegben adassék ki. Nincs másról szó, mint arról, hogy ha annakidején a kasznár ezer, vagy kétezer koronát kapott, vagy az a cseléd havi 20 korona díjat, vagy nem egy esetben negyedévenként 42—47 kormát kapott, ezt valorizáljuk; ha valorizáltuk, azt hiszem, ezek az emberek körülbelül meg is lesznek elégedve. Ugy is szűkmarkúan mérték ki annakidején nekik a nyugdíjat; ahhoz, hogy legalább megélhessenek, mint az állatnak, nekik is joguk van. A törvényhozásnak és a kormánynak kell arról tennie, hogy az a régi békeidőbeli ezer korona, amely annak a magasműveltségü és fontos szerepet betöltő gazdatisztnek, vagy annak a kisebb mértékben szintén fontos szerepet betöltő altisztnek, udvari embernek, banktisztviselőnek, bankaltisztnek, vagy más üzemi alkalmazottaknak annakidején nyugdíjképen megállapittatott, megmentessék és ez a kis járandóság valódi értékben adassék ki ós erre kényszeríttessenek azok, akik azt a lelketlenséget, embertelenséget, gyalázatot és nemzetgyilkolást eddig elkövették, amit szinte meg se lehet érteni, hogy ma is azt az ezer koronát adják, amely a béke idejében is csak alig hogy igazságos volt. évi augusztus hó 7-én, kedden. Annál könnyebben el is határozhatjuk eztj mert vannak egyesek, uradalmak is, igaz, hogy nagyon ritka kivétel, bankok, igaz, hogy nagyon ritka kivétel, amelyek valorizálják a régi nyugdíjat, amelyek ismerik ezt az ember és Isten előtti kötelességet, hogy azokat, akiket egy életen át elhasználtak, akiket mint kifacsart citromot félredobtak, ehhez hozzájuttassák, hogy legalább életüket tengethessék. Ha megteszik ezt egyes vállalkozók és — ez az érdekes — nem is a legerősebbek, akkor egyenesen szükséges, igazságos, szinte kényszerítő egyszersmind az, hogy a többieket, a lelketleneket, sokszor erősebbeket egy szociális törvényes intézkedéssel mi kényszeritsük arra, hogy kötelességüket megtegyék. Ne méltóztassék ezt a kérdést könnyen kezelni, lemosolyogni és elhalasztani ennek megoldását, mert hiszen a száj máról holnapra mindig kenyeret kér. Nekünk talán halasztható volna az ügy, talán a kormánynak is, de nem halasztható azoknak, akik már a kétségbeesett nyomor karjai között küzdenek, fulladoznak. Vegyük észre végre, hogy itt emberek vagyunk együtt. Könyörgöm, hogy a t. Nemzetgyűlés ebben a nagy nyomorúságban legyen olyan jó, olyan becsületes és olyan emberséges, hogy ezeknek a vizben fulladőknak a segitéségére siet. Nem kérek sokat, rendkívül szerény dolog, amit kérek. Nem emelek szót pl. az aktiv szolgálatban lévő magánalkalmazottakért, akik szintén messze hátramaradtak ma már javadalmazásban a köztisztviselők mögött, nem emelek szót annak dacára, hogy nem is engedik, hogy az ő igazságos szociális érdekeiért küzdjenek, mert hiszen a gyűléseiket is betiltják, de ők talán mégis nincsenek a pillanatnyi éhenhalás küszöbén, mert aktiv szolgálatuk ellenében legalább az állati létminimumot ki tudják kényszeríteni vagy minden nap szembenállva a munkaadójukkai, legalább rákényszerítik őket arra, hogy az éhenhalástól megmentse őket. Csak ezekért a veszendőbe menő, egészen elhagyott emberekért, ezekért a nyugdijasokért, akikért senki nem emel szót, akiknek nincs szervezetük, erejük, akarok szót emelni, ezekért, akikért legfeljebb néhány képviselő szokott sikra szállani, küzdeni, akik némán szenvednek, hogy ezeken segítsek. Ezért vagyok bátor egy uj szakaszt indítványozni, amely nem is definitív intézkedést jelent, tisztán csak azt, hogy a törvényhozás felhatalm äzzti et kormányt, hogy ezt a kérdést rendeletileg szabályozza. Tehát itt nem kell a kormánynak meditálnia, nem kell esélyekkel foglalkoznia, nem is lehet azt mondania, hogy egy nagy komplexumot át kell tekintenie, mert minderre lesz ideje és módja, amikor a rendeletet kibocsátja, tisztán csak arról van szó, hogy a kormánynak adunk a kezébe egy keret szakaszt, amelynek alapján ő azután intézkedhetik és a legbölcsebben . oldhatja meg ezt a kérdést, ugy hogy egyelőre ezeket a nyugtalan,
