Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.

Ülésnapok - 1922-167

A nemzetgyűlés 167. ülése 1923, évi augusztus hó 3-án, pénteken. 373 határok.« Ezek a jövedelmi határok időről-időre rendeletben állapittatnak meg. Ezek a jövedelmi határok először 48.000 koronánál voltak, azután felemelték 72.000 koronára s most nem tudom, hogy ez megváltozott-e, nincs módomban kontrollálni, hogy ezt a jövedelmi határt felemelték-e. Szerintem azonban nem is ez a fontos, hanem az, hogy amikor háborúba vitték az embereket, akkor nem kérdezték senkitől sem, hogy mi a jövedelme, hanem el kellett mennie mindenkinek kivétel nélkül, akár volt vagyona, akár nem. Ezért most mikor azután a háborúból testi fogyatkozásokkal hazakerültek az emberek, szerintem nem lehet joga sem a népjóléti ministeriumnak, sem magának a kormánynak, különösen a törvényhozás megkérdezése nélkül ilyen súlyos korlátozásokat egyoldalúan megállapítani, épen a teljesítésre kötelezett fél hatalmi szavával azokkal szemben, akikkel szemben a kormány teljesíteni köteles. Végre is az országnak ezek hozták a legnagyobb áldozatot. Mindenki más helyrehozhatta háborús veszteségét. Helyrehozhatták a gazdák, akik szerintem elég joggal panaszkodnak, mert sok molesztálásnak voltak kitéve. Helyrehozhatta a kereskedelem, mert hiszen meghízott a háború alatt. Helyrehozhatta az ipar is, mert hiszen módjában volt a háború alatt és ma is a mai magyarországi alacsony munkabérek mellett tekintélyes vagyont szerezni. Egyedül a háborús rokkant nem hozhatta helyre a szenvedett háborús hiányokat, valamint a hadiözvegyek és hadiárvák. Ezeknek nincs módjukban pótolni azt a veszteséget, amelyet a háború alatt szereztek. Ezekkel szemben tehát nekünk, nemzetgyűlésnek kötelezettségeink vannak és a kötelezettségek nem olyanok, amelyek rendeleti utón szabályozhatók. Ezeknek a kötelezettségeinknek törvényes utón vagyunk kötelesek eleget tenni, mert végre is nem közömbös az, hogy ezekkel a rokkantakkal mi történik. Nekem, mint pártom programmjánál fogva antimilitaristának és háborúellenesnek, nagyon kedvező volna ezt az egész dolgot ugy hagyni, ahogy van, ahogy a kormány kezeli, mert ennél jobb antimilitarista agitáció, ami itt a rokkantakkal történik, elképzelni sem lehet. (Ugy van ! a szélsobalóldaIon.) En elhallgatom ugy néhanapján, amikor arról van szó, hogy miiyen nehéz a nemzeti hadsereget kiépíteni, mennyire nem akarnak önként jelentkezni a katonák. Yan abban valami, hogy még a gyereknek is eszébe jut ós látja azt a sok utcára kidobott roncsot, azt a sok kétségbeesestt embert, akiknek nincs más menedékük, mint hogy kitétetik magukat a járdára és ott fetrengenek reggeltől késő estig, várva, hogy mikor dob valaki két-három rongyos koronát a markukba. Ez nem az az agitáció, amellyel a nemzeti hadsereget ki lehetne építeni. De szerintem nem is ez a fontosabb része a dolognak, hanem az, hogy ezt az ügyet rendezni kell, mert végeredményben olyan kötelezettséget vállaltak velük szemben, amelyet másképen nem tudunk leróni, nem tudunk rendezni, csak törvényhozás utján. Létminimumot kell biztosítani a részükre; olyan ellátási törvényt kell hozni, amely ezt a létminimumot feltétlenül biztosítja. Másodszor pedig rendezni kell az alkalmaztatás kérdését. Bizonyos, hogy a rokkantak óriási százaléka nem rokkantsegélyre pályázik és nem abból akar megélni. Foglalkozni akarnak olyan termelő munkával, amelyet el tudnak végezni. Alkalmassá kell tenni a talajt és elhelyezkedési lehetőséget kell számukra teremteni. A magánkapitalizmus, magángazdaság és az állami gazdaság terén is sok-sok olyan aikalmaztatási hely van, ahol a rokkantakat elhelyezni lehet. Nem akarom itt ismét felvetni és felhánytorgatni, hogy maga az állam is kivételt tesz a rokkantakkal — nekem is volt már alkalmam közbelépni — és akárhányszor megtörtént, hogy a B-lisiára helyezésnél elsősorban a rokkantakat vették tekintetbe. T. Nemzetgyűlés! Ezeken kivül törvényhozási téren is vannak kötelezettségeink azokkal szemben, akik mint rokkantak, testi hiányosságban is szenvednek, akiknek végtagjaik hiányoznak; egyiknek-másiknak a keze-lába hiányzik. Az első időkben, a nagy nekilendüléskor talán sikerült nekik végtagot beszerezni, de ez nem örökéletű, legalább is nem olyan hosszú életű, mint maga az ember; idővel elromlik, elkopik. Ezeket javítani kellene. A legtöbb esetben megtörténik, hogy az utánjárás a javításért sokkal többe kerül, mint maga a javítási költség. Itt ismét kitűnik az, hogy a bürokrácia szent nevében egyszerűen megduplázódik az adminisztrációs költség, mire egy ilyen végtagot megjavítanak. De ujjal is kell pótolni ezeket ; szerintem egy ilyen háborús rokkanttal szemben az a legkevesebb, hogy azt a végtagját, amelyet a háborúban a haza védelmében elveszített, az állam mindannyiszor pótolja, valahányszor a rokkantnak erre szüksége van. Vannak azonban olyan rokkantak, akik teljesen tehetetlenek, akiknek nincsen rokonsága, vagy ha van is, nem vállalják, vagy nem vállalhatják. Vannak rokkantak, akik ápolásra szorulnak ; ezeknek elhelyezéséről jobban kell gondoskodni, mint ahogy eddig történt. Szerintem lehetetlenség ezt rendeletek alapján elintézni, mert ezeknek mindig az a hibájuk, hogy maga az illető minister vagy ministerium, amely kibocsátja, nem tudja vállalni értük a legteljesebb, legmesszebbmenő felelősséget, ós mindig csak annyit ad, amennyi épen a legszükségesebb, hogy ha a felelősségre kerül a sor, védhesse a saját álláspontját. Már pedig ez nem elég ezekkel a rokkantakkal szemben, és feltétlenül szükséges, hogy törvényhozási utón rendezzük a kérdést, hogy éltük végéig tisztességes életnívót biztosithassunk számukra. NAPLÓ XV, m.