Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.
Ülésnapok - 1922-167
372 r A nemzetgyűlés 167. ülése 1923. évi augusztus hó 3-án, pénteken. mester, vagy annak helyettese, vagy az azáltal kijelölt városi hatósági hivatali orvos, a városi népgondozó kirendeltség vezetője, stb., közigazgatási járásokban a főszolgabiró, a járásorvos, a népgondozó kirendeltség vezetője, stb., azonkivül a főszolgabirák által a község lakosai közül kijelölt 5-—6 egyén. Ez látszólag bizonyos fokig demokratikus, de aki ismeri az ilyen ügyek elintézését, annak tudnia kell, hogy az ilyen főszolgabiró által kijelölt bizottság, amelyben az érdekeltek közül öten ugyan részt vesznek, mint a főszolgabiró által kijelölt érdekeltek, ez semmiesetre sem fedi azt a kívánságot, amely a rokkantak részéről joggal felmerül. Méltóztassék elképzelni, hogy nemcsak egy szakma körébe tartozó rokkantak vannak ott, hanem van mindenféle szakmába tartozó. Hogy Ítélheti meg olyan ember, aki annak a szakmának munkaviszonyait nem ismeri, a rokkantsági fokot vagy azt, hogy a javulás mennyire képesiti a rokkantat munkájának folytatására. Hogyan állapitja meg például egy földmives, bármilyen intelligens is, hogy például egy vasmunkás vagy más ipari munkás vagy ipari munkaadó bármilyen foglalkozási ágban mekkora veszteséget szenvedett rokkantsága által vagy mekkora mértékben javult rokkantsága és segítette őt munkájának folytatásához. Nincs módja erre, mert nem érthet ahhoz a szakmához. Élénken emlékszünk még a munkásbiztositási praxisból, hogy milyen más például az, ha egy cipészmunkás balkézmutatóujja hiányzik és milyen más, ha ugyanez a hiány más szakmabeli munkásnál van meg. így lehetne ezt tovább is folytatni. Én azt kifogásolom, hogy szakértelem nélkül, tisztán bürokratikusán, a zöld Íróasztal mellett elképzelve állapították meg ennek a bizottságnak a konstrukcióját s ez igy a gyakorlati életben nem viheti keresztül azokat a szempontokat, amelyeket különösen szociális szempontból, a rokkantakkal szemben érvényre kellene juttatni. Különösen súlyos ezenkívül ennek a végrehajtási utasításnak az a rendelkezése, amely azt mondja, hogy »az igénymegállapitó bizottság elnöke által kijelölt öt hadviselt városi községi stb. lakos közül az igénymegállapitótanácsban kettőnek jelenléte kívánatos, de amennyiben a tanácsban a hadviselt egyének képviselve nem lennének, ez a tanács határozatképességét egyáltalán nem érinti. A bizottság szótöbbséggel dönt, az elnök csak szavazategyenlőség esetén szavaz.« Ez azt jelenti, hogy különösen vidéken akkor is dönthetnek, ha nincs ott az az érdekelt tanácsbeli tag, vagyis ha ott a rokkantnak semmiféle érdekképviselete nincs. Ha az a szolgabíró, járási orvos vagy bárki, aki annak a bizottságnak tagja, jóindulattal kezeli a dolgot, akkor az illetőnek megmarad a rokkantsági foka a régi megállapításban, ha pedig nem, akkor bizottsági határozattal minden további nélkül egyszerűen kidobhatják. Ez maga olyan súlyos intézkedés a rokkantakkal szemben, amelyet szó nélkül nem hagyhattam. Itt van azután a népjóléti minister urnák egy rendelete, amelyet a bürokratizmus további jelzőjeként mutathatok fel. Ez a 4670. számú rendelet, amely a hadiárváknak iskolai, intézeti ellátásban vagy ösztöndíjban való részesítéséről szól. Eltekintve attól, hogy itt 10-—20.000 koronáról, pontosabban 8—20.000 koronáig terjedő összegről van szó egyáltalában s ha összevetjük ezt a kis összeget azzal a hihetetlen nagy munkával, amelyet ennek a kis összegnek megszerzésére kell fordítani, ha valaki hozzá akar jutni, meg lehet nézni, hogy a hivatalos lap egy egész példányát betölti ez a rendelet, tabellákkal van tele s ujabban ismét megjelent egy renelet, amely ennek alapján pályázatot hirdet s ebben is leközlik ugyanazokat a tabellákat. Azt látom tehát, hogy egész sereg procedúrán kell keresztül menni azért, hogy valaki csak pályázzék erre a 10.000 koronára és nem tudom hány bizonyítványt és más véleményt kell beszerezni. Szinte ott tartunk, hogy azt a kérdést vagyok bátor feltenni, hogy 10—20.000 koronás ösztöndíj megnyeréseért lehet-e elképzelni ekkora munka elvégzését. Meg tudom érteni, hogy hivatalos helyen nem dobálják ki a pénzt az ablakon, hanem igyekeznek körülbástyázni a kiutalásokat, de ilyen kis összegek miatt ekkora adminisztrációt el sem tudok képzelni és merem állítani, hogy nem igen fog akadni egyetlen egy árva sem, aki erre pályázzék, abból a nagyon egyszerű okból, hogy azt a rengeteg sok utánjárást képtelen elvégezni, amit ezzel kapcsolatban el kellene végeznie. Általában azt látom, hogy a rokkant ügyének kezelésénél olyan nagy a bürokrácia, hogy azt, hogy kiszámítsam mennyibe kerül ennek az egész rokkant ügynek az adminisztrációja, mert merem állítani, hogy ha nem is fölözi, de nagyon megközelíti az adminisztratív költség azt, amit általában a rokkantaknak juttatunk. Erre nézve csak egyet említek meg. Itt van a pénzügyminister ur által nekünk annak idején előterjesztett 1922/23. évi költségvetés, amelynek hatodik füzetében a 7. oldalon azt látom, hogy a múlt évi költségvetésbe 2 millió koronát, a mostaniba pedig 3 millió koronát vettek fel a rokkantak tartásdíjaira. Ezzel szemben megállapítható, hogy a rokkantügy kezelésére a népjóléti ministeriumban felvettek négy ezredest, két alezredest, kilenc őrnagyot, tizenegy századost és két főhadnagyot a ministerium költségvetésébe. Ezt igy lehetne folytatni tovább is, de hagyom ezt az egész ügyet, amelyre csak, mint egy kellemetlen incidensre térek ki. Nagyobb baj az, ho^y a népjóléti ministerium, illetve a kormány általában arra törekszik, hogy bizonyos kereseti minimum megállapítását tatrja állandóan napirenden és ha a rokkant ennél a kereseti minimumnál többet keres, akkor a kormány felfogása szerint neki rokkant-segélyre igénye nincs. Ezt a kereseti minimumot diplomatikusan ugy fejezi ki a rendelet, hogy »a nem hivatásos állományhoz tartozó hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ellátási igényét kizáró jövedelmi
