Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.
Ülésnapok - 1922-162
A nemzetgyűlés 162. ülése 1923. évi július hó 26-án, csütörtökön. 113 azt a körülményt is méltányolja valamennyire, hogy most már sokkal inkább mezőgazdasági állam vagyunk, mint valaha s igy a mezőgazdasági nevelésnek is nagyobb teret kell engedni az iskolákban. Nagyon csodálom azt a nyugalmat, amelyet az egységes többségi pártnak épen agrárius elemei tanúsítanak ezzel a kérdéssel szemben ; amikor mezőgazdasági iskolákat kellene mindenütt emelni és a t. kultuszminister urat ebben az irányban erősen befolyásolni és irányítani kellene, e tekintetben nem találok semmiféle komoly kezdeményezést a mélyen t. agrárius kisgazda-képviselő urak részéről. (Mozgás a jobboldalon.) r Az Amerikai Egyesült Államokban az ottani nevelésügyi hivatal épen most dolgozta ki a mezog gi iskolák szervezetét. Ebben nagyon részletesen meg van és speciel az amerikai mezőgazdasági vidékekhez viszonyítva, hogy miképen kellene ezeket a mezőgazdasági iskolákat megszervezni. Ez egészen jó sablon volna, ha Magyarországon is megszívlelné a kultuszkormány azt, hogy bizonyos vidékeknek viszonyai, talajviszonyai, népességi összetételüknek viszonyai stb. szerint ezek az iskolák létesíttessenek. Hiszen ugyanilyen mértékben természetesen másfajta szakiskolákat is kellene létesíteni ; de már az elemi népiskolában is tanítani kellene ezeket az ismereteket. Nagyon jól emlékszem arra és örök értéket jelentett számomra az a körülmény, hogy a falusi iskolában engem egy olyan tanitó tanított, aki megtanított egyúttal a kertészetre, a méhészetre is és megszerettette velem a földet. Addig csak a virágot szerettem a földön, de azután meg tudtam szeretni magát a földet és a benne rejlő erőket és titokzatosságokat, amelyek megnyíltak egy gyermekieteknek, amely azután örök időkre eljegyezte magát a magyar föld nagy értéke megbecsülésének. Nem kellene-e itt kezdeni ? Ez volna a fajvédelmi politika. Itt lehetne megszerettetni az iskolákban a magyar földet, s jöhetnek azután kótyagos emberek és taníthatnak bármit, el nem tántoríthatják azt a népet a magyar föld szeretetétől. Természetesen az iskolaügy reformja nem olyan egyszerű kérdés. A kultuszkormány már sok memorandumot kapott ebben az irányban. Legutóbb is a magyarországi tanügyi egyesületek országos szövetsége 1921. évi december hó 28-án tartott gyűlésében a magyar népnevelésüggyel foglalkozva kidolgozott egy nagyszabású, nagyon értékes programmot, amelyet fel is terjesztett a minísteriumba. Hogy mi történt ezzel a programmal, nem tudom. Hogy a kultuszminister ur mennyiben vette azt beható vizsgálat alá, és hogy az egyes ügyosztályokban arra vonatkozólag micsoda tervek készülnek, azt nem tudom. De ha 1921-ben ez a memorandum odakerült a minísteriumba, akkor ennek már mementóként is meg kellett fognia a kultuszminister ur szívét annyira, hogy láttuk volna valami jelét bizonyos javaslat formájában. Ilyet azonban nem láttunk. A népnevelés terén javaslatokat egyáltalában nem szokott a minister ur prezentálni. A minister ur előkelő történelemtudós, aki mindenesetre elsősorban a magas tudománnyal foglalkozik, igy azután a gyűjtemény egyetem javaslatával jött elő, majd az ez idei első törvénycikket alkottatta meg velünk, amely az akadémia segélyezéséről szól. Mind a kettőt a legnagyobb örömmel honorálták, azonban vártuk volna, hogy a magasabb szférából leszállva jusson el olyan törvényalkotás terére is, amely az általános népművelés érdekében történik. Mindez nem történt meg. Mert ő — hogy Oswald filozófus meghatározásával éljek — a tudósok azon kategóriájába tartozik, akik nem romantikus, hanem klasszikus tudósok. T. i. a romantikus tudós nem tud olyan nagyszerű pontos meghatározásokat csinálni, elméleteket megállapítani, amelyek örök értékűek; a romantikus tudós fantaszta, elképzelései vannak : viszont kezdeményező erő van benne, és ha nem is tudja megalapozni tudományos tételét, rá tud világítani és azon az utón mennek tovább azok, akik azt kifejlesztik, kiépítik A minister ur nem romantikus tudós, az bizonyos ; ő egészen klasszikus tudós, aki hermetice elzárkózik a szociális élet jelenségeivel szemben. Nagyon sajnálom, mert magamban nagy bizalmat előlegeztem a minister urnák, de ezt a bizalmat napról-napra érzem lesorvadni magamban. Én nem kívánom részletezni mindazt, amit az iskolaügy reformjával kapcsolatos, mert hiszen voltakép minden intézmény azoktól függ, akik azt létesitik vagy reprezentálják. Ahogy Emerson mondja : Minden intézmény egy ember meghosszabitott árnyéka. Ha jó tanítóság mellett jó az iskola, akkor rossz tanítóság mellett rossz — egyszerűen ez a tétel. Nekem az a felfogásom, hogy magát a tanítóságot kell egyrészt olyanná nevelni, hogy a megfelelő nevelésügy igazi munkásai lehessenek ; a tanítóság helyzetét anyagilag és erkölcsileg ugy kell megalapozni, hogy azután a nevelésügy biztos kezekbe kerülhessen. A magyar tanítóságnak azonban nagyon mostoha a sorsa. Elképzelhetetlen, hogy mennyire nem veszik a tanítót olyan komoly közfunkción áriusnak, mint bármely más köztisztviselőt. Valahogy itt is a régi magyar érzület nyilatkozik meg, amely osztályoz. A vármegyei, a városi tisztviselők roppant előkelő közfunkciónárius, még a községi jegyző is az a tanitó mellett, de a tanitó, a szegény tanitó — engedelmet kérek — annyira páriája az államnak, annyira utolsó lény, hogy ez minden egyes alkalommal kifejezésre jut vele szemben. (Ugy van! half elöl.) A tanítóval rendelkezik a belügyministertől kezdve a főispánon, alispánon, főszolgabírón keresztül a községi jegyző is. Vannak olyan dolgok, amelyeket a szegény falusi tanítóval végeztetnek el, mint
