Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.

Ülésnapok - 1922-162

112 A nemzetgyűlés 162. ülése 1923. évi július hó 26-án, csütörtökön. testvéri érzés füz össze a magyar sajtóval, isme- j rem annak nagy hivatását, ismerem nagy hagyó- j mányait, amelyek örök értékű eredményeket is jelentenek a magyar szabadság, függetlenség és nemzeti érzés kivívásában. A magyar sajtó munkása ma mostoha gyermeke a társadalomnak, annyira, hogy akkor, amikor mindenki, aki ma gazdasági nyomoruságban él, megtalálja a maga patronusát, szószólóját a maga gazdasági érdekeinek védelmében, tisztán a sajtó munkásai azok, akik nem is léphetnek a nyilvánosság elé ; mindenkinek van nyilvánossága a maga gazdasági panaszainak előterjesztésénél, csupán a sajtó munkásainak nincs. Ugy-e, minő különös, hogy a sajtó hasábjain az ujságiró-nyom orról nem lehet irni egyrészt egy bizonyos feszélyező álszeméremnél fogva, amely visszatartja a sajtó munkásait, másfelől más körülményeknél fogva, amelyek nagyon szomoraan jellemzik azt a viszonyt, amelyben a munkás és munkaadó ebben az országban állani szokott. Tudja-e a nemzetgyűlés azt, hogy azok az urak, akik itt dolgoznak, akik szócsövei mind annak az eszmének, tervnek, álomnak és mindannak, ami itt történik, a nemzetgyűlés nagy munkájának és az országban készülő minden nagy tervezgetésnek, milyen éhbérekért dolgoznak a maguk műhelyében ? És gondolt-e arra a ministerelnök ur, akinek fő a feje a nagy kérdések megoldásában, hogy a sajtó munkásai felé forduljon? Mert hiszen ez kötelessége, mint a sajtó legfőbb ellenőrzőjének, mert tisztességes sajtót kell teremteni és ilyet csak tisztességes gazdasági alapon lehet felépíteni. Amikor a sajtó munkásainak 60—80—100.000 korona fizetése van havonta, akkor a sajtó munkásait a t. kor- \ mány megfosztotta azoktól az anyagi kedvezésektől is, amelyeket a múltban kapott, a vasúti utazási és más ilyen természetű kedvezményektől, amelyek pedig kijárnak a sajtó munkásainak, mint ahogyan kijárnak egyéb közfunkcionáriusoknak is, akik bizonyos közszolgálatokat vé-. géznek. Azt kérdezem a ministerelnök úrtól, hajlandó-e egy kicsit foglalkozni ezzel a kérdéssel, ennek gazdasági részével, hajlandó-e megbecsülni azt a magyar sajtót, amely mindig becsületesnek és tisztességesnek mutatkozott minden közcélú törekvés iránt és a nemzeti ideálokat hordozza a lelkében ? T. Nemzetgyűlés ! Yolt itt rengeteg felpanaszolni való. Azt mondja Nietzsche a wagneri muzsikálói, hogy az egy schopenhaueri zenetenger. A magyar élet maga, a magyar élet tengere csakugyan egy schopenhaueri tenger, csupa keserű háborgással, keserű hullámzással, amelyet alulról jövő erupciós erők idéznek elő, a nyomor föld alatti erői, amelyeket még nem is látunk tisztán, de félni kell a holnaptól, hogy napvilágra kerülnek és rettentő megrázkódtatással fognak járni. En kerestem és keresném a módját annak, hogy mit lehet tenni mindezzel a szörnyű szociális és gazdasági jelenséggel szemben. (Halljuk ! balfelöl.) De vigasztaló eredményre nem tudok jutni, annál kevésbé, mert maga a pénzügyminister ur sem tud semmiféle vigasztaló eredményt felmutatni. A pénzügyminister ur egy indemnitási, egy felhatalmazási törvényjavaslattal jön elénk, ebben roppant nagy felhatalmazásokat kivan a maga számára, olyanokat is, amelyek törvényhozási jogkört érintenek, és keretül az 1922/23. évi költségvetésnek, annak a költségvetésnek keretét állapítja meg, amelyet február 18-án terjesztett a Ház elé s amelyről ő maga mondotta, hogy azzal nem azonosíthatja magát, azt nem találja sem helyesnek, sem jónak, csak kényszerűségből terjeszti elő. Micsoda bizalommal viseltessek én és bárki is ebben a Házban s ebben az országban olyan költségvetési rendszerrel szemben, amellyel nem azonosítja magát, amelyet nem adoptál maga a pénzügyminister ur sem ? Hát nem viseltetem bizalommal; de ebből kifolyólag nincs bizalom bennem a további pénzügyi tervek iránt sem. Haíler István: Nincsenek is tervek! PakoíS József : Nincsenek, jól mondja t. képviselőtársam ; nem látunk terveket. Azt az előkelő gesztust, amellyel el szokta intézni a pénzügyminister ur e nemzetgyűlés kívánalmait és óhajait, ma már megszoktuk. Ma már nem előkelő gesztusokra van szükség, hanem kemény, dolgozó kezekre és forró, kigondoló agyvelőkre, hogy valami kis eredményt desztilláljunk ebből a zavaros és zavargó életből. Én azt látom, hogy a pénzügyi politikának e csődje mellett a legsúlyosabb még a kultúrpolitika csődje. A magyar kultúrpolitika fémjelzője volna az életnek. Elvégre nagyon fontos az, hogy milyen kultúrpolitikát csinálunk, mert hiszen a mostani nemzedéket, a legifjabb nemzedéket rá kell nevelni azokra a nemzetépítő, nagy feladatokra, amelyek reájuk hárulnak. Nagyon fontos tehát, hogy alapjaiban hogyan tudjuk a művelődést biztosítani. Itt pedig igazán a kultúrpolitika legelemibb részére gondolok, magára a népnevelésre; arra gondolok, hogy a magyafság szellemi értékeit nevelni kell, hogy a magyar szellemi nivót, mint egy nagy és reményteljes standardot fel kell emelni, mert hiszen a statisztikai füzetek legújabban kimutatják, — bár valami különös optimizmussal javulást állapítanak meg az analfabétizmus terén — hogy az analfabéták száma egy milliónál még több csonka Magyarországon. Hát, t. Nemzetgyűlés, irni és olvasni nem tudó tömegekben nem lehet a jövő nagy feladatokat ugy megalapozni, hogy azok komoly és biztos tetőt jelentsenek az ország számára. Azt hinném, hogy a kultuszkormány első és legsürgősebb feladata lett volna, hogy reformálja a régi népoktatásügyi törvényt, hogy egyáltalán a népnevelésnek uj és modern formát adjon, hogy