Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.
Ülésnapok - 1922-153
Á nemzetgyűlés 153. ülése 1923. évi július hó 11-én, szerdán. 53 amely hivatalos diplomáciánknak — mint mondám — egy sajnálatos balsikere volt, a régi Smólen Tóni-féle politikának nemtörődömségét igazolja, amit a velünk amúgy sem szimpatizáló Európa diplomáciai kara ma kacag. Rést ütött az igazságunkért eddig folytatott küzdelmünkön, annak jellegén, mert most elibénk tártak egy általunk kényszer nélkül elfogadott egyezményt, úgyhogy azt az erkölcsi győzelmet, amelyet Apponyi Albert gróf beszéde ott a genfi tárgyalásokon eredményezett, nem tudjuk teljes mértékben a nemzetek közvéleménye előtt a magunk javára elkönyvelni. Kénytelenek voltunk kölcsönkérni a kisentente fegyvertárából azt az érvet, hogy megbízottunk állásfoglalását, hozzájárulását is vissza lehet szivni. Szóval mindez azt bizonyitja, hogy diplomáciánk nem jól és nem összhangzatosan működik. A magyar föld birása különös kötelességeket ró annak tulajdonosaira. Ezek a kötelességek voltak régebben a közjogi kötelességek, az igazgatási teendők ellátása, azután hazánk megvédése, katonák állitása által stb. Ezen kötelezettségek egyik része az idők folyamán jogokká alakult át, másik része pedig lassankint levállott az állandó hadsereg beállítása következtében. De én mégis azt gondolom, hogy a magyar föld birtokosát valami bensőbb, erősebb kapocs fűzi ahhoz a földhöz és azon a földön verejtékező néphez. Ez a nemzet ezer esztendeje szenvedett ezért a magyar földért és különösen erősnek kell a kapcsolatnak lennie most, amikor csonka Magyarország lettünk s fokozottan erősnek kell lennie ennek a kapcsolatnak ott, az elszakitott országrészeken. Ennélfogva én azt tartom, azt helyeslem, hogyha csak lehetséges, a föld birtokosai maradjanak helyükön, ott s az elszakitott részeken legyenek együtt a néppel, mert akié a föld, azé az ország. Ezért méltóztassanak megengedni, ha, én nem valami nagyon lelkesedem, amikor magyar földbirtokosok a megszállott részekből idejönnek csonka Magyarországra. Csak tessék nekik ottmaradni, és ha kell, szenvedni is azért a földért és annak a földnek népéért. De nagyon jól tudom és nagyon is meg tudjuk mindannyian érteni, hogy nem mindenkinek lehetett ottmaradnia, sokaknak el kellett onnan jönniök, ott kellett hagyniok birtokaikat. Ezek a birtokosok itt csonka Magyarországon optáltak. Románia most egy földbirtokre'formot hajt végre. Felismerte ugyanis annak a jelentőségét, hogy a földbirtokreform az ő sziguranciás közigazgatásának hátrányait a közvélemény előtt ellensúlyozhatja. De saját szempontjából is szüksége volt erre a földbirtokreformra, mert voltaképen igy akarta az ottani magyarságot birtokaiból kivetkőztetni. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelŐl.) Sajnos, nekünk egyáltalában nincs beleszólásunk ebbe a román földbirtokreformba. A magyar kormánynak csakis ott van ingerenciája, ahol tuJ aj donképen az optáltak birtokairól van szó, tehát az olyan földbirtokosokéról, akik Magyarországon lettek állampolgárok, ellenben birtokaik Erdélyben, a románok által megszállott részeken vannak. Románia földbirtokreformja kettős. Az egyik vonatkozik a regatra, magára, vagyis Ö-Romániára, a másik vonatkozik Erdélyre. Ez az u. n. Garoflidféle földbirtokreform. Természetes, hogy ez az erdélyi földbirtokreform-törvény sokkal szigorúbb, mint a regatra vonatkozó. (Felkiáltások jobbfelöl : Demokrata állam !) Ebben a földbirtokreformtörvényben benne van az, hogy a távollévők, tehát a Románia határain kivül élők birtokai kisajátíthatok. Azonban az Avarescu-kormány, amely az idevonatkozó végrehajtási rendeletet kiadta, megállapította azt, hogy a távollévők csoportjába nem tartozhatnak azok a földbirtokosok, akik MagyarországOD optáltak, mert ezek nem Romániának külföldön élő állampolgárai, hanem Románia szempontjából külföldiek, kiknek azonban román területen birtokaik vannak. Mikor a Bratianu-kormány jött, változtatott a helyzeten és a kiadott rendelkezéseknek megfelelően a román hatóságok most már ezeket az optait magyar állampolgárokat, akiknek Romániában birtokaik vannak, szintén ugy kezelik, mint az abszenseket, a távollevőket és megkezdték birtokaikat kisajátítani. Holott Romániának erre, nézetem szerint, nem volt joga. Nem volt joga egyfelől azért, mert a versaillesi szerződés, melyet a nagyhatalmakkal kötött, másfelől a trianoni békeszerződés kizárta ezt. E két szerződés szerint ugyanis azok, akik magyar állampolgárságukat fentartani kivánják, az optálók, a románok által elszakitott területen lévő birtokaik élvezetében meghagyandók. Románia ezt a határozmányt a főhatalmakkal kötött nemzetközi egyezménnyel alaptörvénynek mondotta ki, mellyel ellenkező törvényt nem hozhat, ellenkező rendeletet ki nem adhat, ezzel ellenkező intézkedést nem tehet. A főhatalmaknak Romániával kötött szerződése egyenesen utal rá, hogy az a kötelezettség, amelyet Románia ebben a szerződésben magára vállalt arra nézve, hogy a magyar optálók birtokait érintetlenül hagyja, okozati összefüggésben áll azokkal a nagy területi nyereségekkel, amelyekhez Románia a békeszerződés révén jutott. Kétségtelen tehát, hogy a magyar földbirtokosoknak, akiknek Erdélyben birtokaik vannak, e nemzetközi szerződés értelmében joguk van birtokaikat megtartani. Minthogy — amint mondottam — a Bratianukormány más álláspontra helyezkedett, és a román hatóságok ezeket a birtokokat el is veszik, a magyar kormány megtette a szükséges lépéseket. Először Romániához fordult és vele akart tárgyalni, Románia azonban kitért ez elől. Erre, amint tudom, a nagykövetek tanácsához fordult, azonban ez sem akart ebbe a kérdésbe belenyúlni, így kénytelen volt a magyar kormány a nemzetek szövetségének jó szolgálatait igénybe venni.
