Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.
Ülésnapok - 1922-153
64 r A nemzetgyűlés 153. ülése 1923. évi július hó 11-én, szerdán. A Népszövetség tanácsa tárgyalta is ezt Genfben, első alkalommal — ugy gondolom — április hónapban. A magyar kivánság szószólója volt Lukács György képviselőtársunk, aki mellé szakközegül Gajzágó László külügyministeriumi tanácsost rendelték ki. Az ügy előadója volt Adatci brüsszeli japán követ, akit kiváló nemzetközi jogásznak ismernek. Én Lukács György képviselőtársamnak a 8 örai Újságban róla megjelent ismertetéséből azt veszem ki, hogy az igazságnak valóban lelkes fanatikusa. Az ellenfél volt Titulescu, Románia londoni követe, aki ezt a kérdést a földbirtokreform megoldásának népszerű köntösébe igyekezett öltöztetni, s az agrárreformot és Románia szuverenitását védte. A vita az volt, vájjon nemzetközi szerződés megsértéséről van-e szó a jelen esetben vagy sem. Titulescu ezt tagadta és Románia belügyének nyilvánította. Adatci előadó mellettünk foglalt állást és javasolta a kérdésnek a nemzetközi állandó biróság elé való utalását, amely tudtommal két kérdésben lett volna hivatva dönteni, egyfelől abban, megsértette-e Románia a nemzetközi szerződést, másfelől pedig abban, hogy Románia minő orvoslással tartozik abban az esetben, ha tényleg szerződéssértés történt. Titulescu, aki kitűnő rabulisztikával dolgozott e javaslat ellen, megtagadta az ehhez való hozzájárulást, ennélfogva, mivel kétoldalú egyetértésre lett volna szükség, a nemzetközi biróság elé nem utalhatták az ügyet. Erre Adatci egy másik javaslatot tett, amely szerint a nemzetek szövetsége hallgassa meg a nemzetközi biróság szakvéleményét. Titulescu ehhez sem járult hozzá és már ugy állt a dolog, mintha nem lehetne megoldani a kérdést. Erre aztán kölcsönösen megegyeztek abban, hogy Adatci még bővebben fogja tanulmányozni a kérdést és a Nemzetek Szövetsége legközelebbi ülésén fogják ismét tárgyalni, szóval kompromisszumot akartak létesíteni. Adatci ekkor annyira mellettünk nyilatkozott, hogy visszaadta az előadói megbízást is és Románia kiküldöttjének szemébe mondta, hogy »az én országom akkor is megtartja a nemzetközi szerződéseket, ha azok reánk nem előnyösek is«. Amidőn Adatci hosszas kapacitálás után az előadói tisztet újból vállalta, kikötötte, hogy ebben a kérdésben a legközelebbi alkalommal az érdekeltek nem szavazhatnak és megállapodás jött létre, amely szerint a Nemzetek Szövetségének legközelebbi ülése előtt Adatci előadó közbejöttével Magyarország és Románia próbál megegyezni. Ez a határozat és egyáltalán ennek az első ülésnek lefolyása feltétlenül eredmény volt, mert egy kiváló nemzet képviselője, az ügy hivatásos előadója mellettünk nyilatkozott. Ez kedvező auspicium volt a legközelebbi tárgyalásokra, ami elsősorban ott szerepelt kiküldötteinknek érdeme. Ezután várható lett volna, hogy ezen az utón ugyanazokkal fogják folytatni a tárgyalásokat, elsősorban a brüsszeli egyezkedési tárgyalást, akik ebben a kérdésben a dörgést már ismerik, akik Adatéival ebben a kérdésben már tárgyaltak. Azonban ebben a kompromisszumos tárgyalásban, amely le is folyt és amelyen a Népszövetség részéről Adatci, Románia részéről Titulescu vett részt, a mi képviseletünkben nem Lukács György képviselő ur jelent meg, hanem gróf Csáky volt külügyminister ur. % Hogy a tárgyaláson mi történt, azt a Nemzetek Szövetségének második genfi ülése előtt nem tudtuk. Egyszer megjelent a sajtóban a hir, hogy megegyezés jött létre, de a külügyi kormány ezt a hirt később de ment ált a. Azután — amint értesülve vagyok — kiküldöttek az egyik külügyi osztályfőnököt, Kanyá-t külföldre, mert hir szerint rossz egyezmény jött volna létre, hogy ezen javítson. Végre annyit tudtunk meg, hogy a külügyi kormány gróf Apponyi Albertet kérte fel, hogy a maga kiváló egyéniségének súlyával álljon ki a Nemzetek Szövetségének ülésén és védje meg ott igazainkat, enyhítse ennek az állítólagos brüsszeli egyezménynek balsikerét. Különösnek tartom, hogy amikor az első ülésen Lukács György olyan kiváló eredménnyel működött, akkor erre az egyezményes tárgyalásra nem őt, hanem gróf Csáky volt külügyminister urat küldik ki. Talán nem tartják Lukácsot hivatásos diplomatának? Ez a körülmény engem arra kényszerit, hogy mielőtt a brüsszeli egyezmény bírálatára térnék át, foglalkozzam röviden a mi hivatásos diplomáciánkkal, Ausztria és Magyarország diplomáciája sohasem volt híres, sohasem volt jó és sohasem volt magyar. (Ugy van! Ugy van! jobb- és balfelöl.) A magyar nemzet iránt még azzal a köteles Íoyalitással sem viseltetett, amelyet mint a monarchiának egyik állama, a nemzet feltétlenül megérdemelt volna. Ebben a diplomáciában leginkább az osztrák és magyar mágnások vettek részt, még pedig olyanok — méltóztassék megengedni, tisztelet a kivételeknek, — akik elsősorban nem a hazának, hanem az uralkodó háznak az érdekeit nézték. (Ugy van ! Ugy van ! balfelol.) Horváth Zoltán: Smolen Tónik! Hegymegi-Kiss Pál: Ezeket mi annakidején is mindig osztrák-magyar állampolgároknak tartottuk. A nyelvtudás, az arisztokrata társadalmi összeköttetések voltak azok, amelyek a diplomáciában való szereplésre az egyes egyéneket képesítették. Méltóztassanak elhinni elsősorban ez az osztrák-magyar diplomácia volt az oka, hogy Magyarországot külföldön kellőleg meg nem ismerték és meg nem becsülték. Kiss Menyhért: Nem is volt magyar, csak osztrák! Császári osztrák! Horváth Zoltán : A császári ház diplomatái ! Hegymegi-Kiss Pál : Amikor a közös külügyministerium megszűnt, az uj organizmust, amelynek nagyon is válságos időkben kellett volna külpolitikánk hajóját irányítania, egyfelől ebből a
