Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-158

A nemzetgyűlés 158. ülése 1923. évi július 19-én, csütörtökön. 295 szőrösét, vagyis 73.386 milliárdot tett ki. Méltóztassék figyelembe venni, hogy mindig milliárdokról van szó. Garanciális kötelezettségeink, — az államkincstár tartozásait kikapcsolva — amelyek az előbb Emiltett összegben bent nem foglaltatnak, tehát Budapest főváros tartozása, pénzintézetek tartozása és egyéb adósok tartozásai címén 420.954 svájci frankot tesznek ki, ami 1920 Julius 2-án 11,529 000.000 papirkoronának, 1923 július 2-án pedig 6475 milliárd papirkoronának felelt meg. Nem hangsúlyozhatom eléggé, — és talán már harmadszor hangsúlyozom — hogy egy pillanatra sem jut eszembe és nem juthat józan ember eszébe azzal vádolni az előző kormányt. hogy ezen nagy tételeket kifizethette volna. De kérdem, nem nyilt volna-e akár csak egy pillanatnyira alkalom arra, hogy kisebb tételeket legalább részben fedeztek volna? Kérdem, nem nyiit volna-e alkalom például Budapest kölcsönének kellő időben való rendezésére, vagy a Déli vasúti kötelezettségeknek, ha nem is rendezésére, — mert a legutóbbi időkig maga a kérdés sem volt rendezve — azonban legalább is részben való rendezésére ezeknek a kötelezettségeknek, amelyeknek annuitása — hangsúlyozom, annuitása — négymillió aranyfrank, azaz 1923 július lén 6,151.800 papírkorona ? Hogy csak egy példát hozzak fel, a Déli vasúti részvényeknek vagy elsőbbségi kötvényeknek annak idején olcsón való beszerzésével nem lehetett volna fedezetről gondoskodni ? Nem lehetett ugyanezt megtenni, esetleg az osztrákmagyar államvasút kérdésében is? És hogy én ezt nem egészen a levegőből veszem, igen klasszikus tanura hivatkozhatom. Hivatkozom arra a tanura, aki talán legkompetensebb annak megállapítására, vájjon gazdasági életünk 1919 óta abban a helyzetben volt-e, hogy ezeknek a tételeknek részbeni fedezéséről gondoskodni lehetett volna. A budapesti értéktőzsde bírósága két elsőrangú budapesti pénzintézetnek a legutolsó napokban lefolytatott s mindnyájunk előtt ismeretes nagyjelentőségű angol font-pörében meghozott ítéletének indokolásában világosan és apodiktikus határozottsággal megállapítja (olvassa) : »De kizárja a bíróság felfogása szerint a gazdasági lehetetlenülés kifogásának érvényesítését, — t. i. annak a kifogásnak érvényesítését, hogy nem lehetett a szóbanlevő angol fontokat kellő időben beszerezni, — az is, hogy alperes elmulasztotta a további kár megelőzésére alkalmas intézkedést, nevezetesen fedezeti vétel eszközlését akkor, amidőn ez módjában és kötelességében állott volna.« Majd hozzáteszi (olvassa) : »A bíróság tudomása szerint a proletárdiktatúra bukása után a deviza-beszerzés tényleges lehetősége újból megnyílt, lehetséges volt.« Utalok ennél arra is, — ámbár erre érthető okokból részletesebben kiterjeszkedni nem akarok, — hogy igenis az elmúlt négy esztendő alatt ez a gyakorlatban számtalanszor megtörtént, hogy voltak igen nagy tételei, ha nem is a magyar államnak, de intézeteknek ós egyeseknek, amelyek a kedvező pillanat kihasználásával fedezetet is nyertek. így pl. Hegedüs Lóránt pénzügyminister ur idejében meg kellett és meg lehetett volna ragadni a pszichológiai pillanatot arra, hogy ilyen fedezetről gondoskodjunk, És miért tiltakozunk ez ellen ? Talán becstelenség, hogy az állam, mint erkölcsi testület ilyen fedezetről gondoskodjék ? Az állam talán nem nyúlhat ilyen eszközökhöz, amikor köröskörül a világon minden állam nem tartotta becstelenségnek, amikor a németek ezt a politikát követték? Ne méltóztassék erre nekem azzal felelni, hogy látjuk, hová jutott a német pénzügyi politika. A német pénzügyi helyzet egyik legjellemzőbb vonása az, hogy tönkremehet az állam pénzügye, elvehetik, lezálogolhatják értékeit, de a magán-gazdasági élet idegen valutával és devizával ugy telítve van, hogy ez egyik garanciája a jövendő talpraállásának. (Ugy van! bal felöl.) Ne méltóztassék tehát ezzel a kifogással jönni, amikor a t. kereskedelemügyi minister ur nagyon jól fog emlékezni arra, hogy Schumpeter volt osztrák pénzügyminister úrhoz egy magyar szakember, a magyar pénzügyministerium' egyik tagja ment el és ugyanezt a tanácsot adta neki, amelyet 1918-ban és 1919 elején az akkori pénzügyinmisternek adtak itt Magyarországon, de amely tanácsot akkor nem fogadtak meg, és Schumpeter nem mondta azt, hogy az osztrák állam reputációja és becsülete tiltja, hogy ilyen eszközökhöz nyúljon, ő igenis hozzányúlt és a más okoknál fogva feltartóztathatatlan anyagi romlást ideig-óráig részben ezzel is megakasztotta. Méltóztassék elolvasni Rasin emlékiratát, azt a nagy munkát, melyben beszámol pénzügyi munkásságáról s azokról az eredményekről, amelyeket elért. Ebben is hallgatólagos beismerése van annak, amit én mondok, mert nyíltan ezt pénzügyminister be nem ismerheti, Ha tehát akár Ausztriát, akár Csehország különben ragyogó virágzásnak indult gazdasági életét nézzük, akár Németországot tekintjük, ép a valuták és a devizák tezaurálása volt az alapja annak a pénzügyi politikának, amelynek helyességére a legklasszikusabb példa az, hogy Ausztriában a legutóbb lefektetett dollár-kölcsönt túljegyezték, egy tönkrement, nyomorult, az antantnak könyörgő állam meg tudta csinálni, hogy amikor belső dollár-kölcsönt fektetett fel, ezt ragyogó módon túljegyezték. Nem tehetek róla, hogy mindezek az argumentumok, amelyeket van szerencsém itt felsorakoztatni a pénzügyi kormányzat ellen, túlnyomórészben hivatalban levő szakemberek szájából valók. Itt van előttem a népjóléti ministerium ma is hivatalban levő államtitkárának nyilatkozata, amely az Est egyik legutóbbi számában