Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-153

10 A nemzetgyűlés 153. ülése 1923. évi július hó 11-én, szerdán. árak emelkedése, de ezzel a mezőgazdasági termelés fejlődését semmivel sem vinnék előbbre, mert ezzel szemben az ingatlan vagyonváltsáír, a búza-földadó, a gazdasági üzemköltségek óriási megnövekedése inkább hanyatlást, mint fejlődést idézne elő. Vannak az igen t. földmivelésügyi minister urnák még egyéb alkotásai is, hogy magát a földbirtokreformnak kérdését ne is említsem, és ezek az alkotások bizonyos vonatkozásokban hasznosak lehetnek, de ezek mind csak tetőmunkák, cirádák az épületen, alapvető munkát nem jelentenek, kiindulási pontul nem tekinthetők. Nekünk azonban az alapvető munkán kell kezdenünk, mert különben összeomlik minden alkotás. Az alapvető munka pedig nem lehet egyéb, mint a mezőgazdasági szakoktatás gyökeres reformja, egységes alapon való szervezése, minél szélesebb körben lehető kiterjesztése és ezáltal a mezőgazdasági ismereteknek, a közgazdasági ismereteknek minél szélesebb körben való elterjesztése, egyidejűleg a falu kulturális nevelésének emelése. »Egy évezred óta vagyunk földmivelő állam!« — kiált fel gróf Károlyi Sándor, a mezőgazdasági szövetkezetek nagynevű megalapitója — »és még mindig nem értünk rá a földművest, kinek csontjából való csont, véréből való vér va.uyunk, a maga termelő mesterségére megtanítani.« Soha igazabb szavak nem hangzottak el abban a régi szép hazában, mint Károlyi Sándor e szavai. Ennek ellenére azonban maradt minden a régiben. Maradt minden a régiben, bár az ország kereső lakosságának 627°/o-a foglalkozott mezőgazdasággal, amikor — hogy csak néhány példát emlitsek — Olaszországban 56"8, Franciaországban 41'8, Németországban 327, Angliában pedig 127% ez az arányszám. Es ezekben az országokban a mezőgazdaság mégis a legnagyobb figyelemben részesül. A kereső lakosságnak a földmivelést illető arányszáma ebben a kis csonka országban némileg eltolódott ugyan, mert ma csak 41'9°/o, de vezető állását mégis megtartotta a bányászattal és iparral szemben, amely 33'9% s a kereskededelemmel szemben, amely 121%-ot jelent. Ebből az következik, hogy mezőgazdasági szakoktatásunk kérdése a csonka országban is ép olyan fontos, mint Nagy-Magyarországon volt. Arra nézve, hogy a külföldi országokban milyen nagy súlyt helyeznek a mezőgazdaságra, nem is minta államokra kívánok utalni, mint Dánia vagy Hollandia, hanem a távol keletre megyek, Japánba. A japán gyermek már az iskolában szívja magába az agrár ismereteket. Ezen kivül Japánban 1436 mezőgazdasági szakiskola van. Van továbbá 118 kétfokozatú mezőgazdasági iskolája; az első fokozatban három éven keresztül 28 heti és gyakorlati órában tanítják a mezőgazdaságot, a második fokozatban pedig szintén három éven keresztül speciális szakoktatásban részesülnek a japán ifjak. Azonkivül van Japánnak még három gazdasági főiskolája és ezek az összes szakiskolák el vannak látva mintatelepekkel, mezőgazdaságokkal, a három főiskola pedig vegykisérleti állomásokkal, ezeken felül még 300 vándortanár terjeszti az országban a gazdasági ismereteket. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy Japánnak békében 40,718.000 lakója volt, amikor nekünk 20 millió lelkünk volt. Ebből azt következtethetnénk, hogy ha nem is fele annak az 1436 szakiskolának, tehát 718, de legalább 3—400 szakiskolánknak mégis csak kellett volna lenni. Ezzel szemben szomorúan kell konstatálni, hogy mezőgazdasági szakiskoláink száma mindössze 48 volt. Hogy ma mennyi, nem tudom, mert adatok nem állnak rendelkezésemre, de ebből a 48-ból is fele speciális szakiskola volt, és speciális, gazdaságilag szinte fontos művelési ágaknak: a szőlészetnek, borászatnak képzésére volt fordítva. Méltóztassék figyelembe venni, hogy az 1912/13. tanévben az összes hallgatók száma nem tett ki többet, mint 1244-et. Azonkivül az öt gazdasági főiskola tanulóinak száma ugyanakkor csak 400 volt. Tehát ha összevesszük a két számot, alig 1600 ember részesült mezőgazdasági szakoktatásban. De ha leszámítjuk, hogy ennek legalább felerésze gazdatiszti munkálatok teljesítését, ~v&gj egyéb ilyen hivatást vállalt, akkor szomorúan azt kell konstatálni, hogy abból a 12—14 millió földmives gyermek közül csak alig ezerén nyertek szakszerű oktatást a földmivelésben, akiknek át kellett venmök apáik örökölt vagyonát, hogy jobban gazdálkodjanak azon, nem pedig more patrio, ahogy szokták. Elképzelhető-e ilyen körülmények között, hogy a mezőgazdaság intenzív fejlődéséről, belterjes gazdálkodásról csak szólam és beszélni is lehessen? Lehetséges-e attól a falusi földmivestől, kisbirtokostól vagy kisgazdától — nem bánom nevezzék bárhogyan — szakszerű és belterjes gazdálkodást kívánni, hogy többet termeljen és több adót fizessen? Lehetséges-e egyáltalán azt követelnünk, hogy akik semmiféle oktatásban nem részesülnek, semmiféle szakértelemmel nem birnak, egyáltalán belterjes gazdálkodást folytassanak? En egy pillanatra sem vonom kétségbe az ipar- és kereskedelem fontosságát, hiszen botorság volna erről beszélni is, de hogy ránk nézve exisztenciális kérdést képeznek mezőgazdasági téren a mi jövedelmeinknek a végsőkig való fokozása, ez kétséget nem szenved. Nem szenvedhet annál kevésbé, mert hogyha való Fellner Frigyes számítása, hogy ezek szerint a nemzet összes jövedelme békében 6,741.000 koronát tett ki s ebből a mezőgazdaságra magára 4695 millió vagyis 64*40%, az iparra 1694 millió vagyis 23*24%, a kereskedelemre 722 millió vagyis 9*9% esik, ezek a számadatok eléggé igazolják, hogy amint a múltban, ugy most is a legnagyobb megbízható jövedelmünket a mezőgazdaság adja, hogy nekünk minden igyekezetünket cda kell fordítani, hogy mezőgazdasági termelésünket emel-